„Ajándék lónak ne nézd a fogát”. Egy hét Gombaszögön

Első nap. Bocsánat, nulladik. Vagyis kedd. Vérbeli nyári dögmelegre ébredünk, és elindulunk a kapuk felé. Hiába érkeztünk egy nappal korábban, a sajtós és előadói kártyákért ki kellett állni a sort a táborozókkal együtt. Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy technikai fennakadások miatt ezúttal is elhúzódott a beléptetés, és végül az előzetes regisztráció ellenére minden adatot újfent be kellett diktálnunk. Mindenképp jó pont, hogy a személyzet (staffosok) egy idő után szétosztott pár üveg vizet a várakozók között, hogy ne zápuljanak meg teljesen a napon. A legtöbb stand ekkor még zárva volt, és a programfüzet sem adott életjelet magáról. Az érkezőket ez valószínűleg nem kimondottan zavarta, hiszen mindannyiukat lefoglalta a sátorállítás és a hélioszi sugarak ostroma. Azt valószínűleg mind észrevették, amikor egy órával később elállt a víz.

Délelőtt éppen kulacstöltő utunkat jártuk, amikor feltűnt, hogy nem tudjuk megengedni a kedvenc csapunkat. Rövidesen kiderült, hogy a víztől a zuhanyzók és a WC-k is elköszöntek, órák múlva pedig táborszerte feltűntek az első „Nem működik!” táblák. Természeti szükségleteinkre maradtak a ToiToi-fülkék, minden másra pedig a hozott vizesüvegeink. Megismétlem: DÖGMELEG volt. Az emberek pedig csak özönlöttek be gyanútlanul, a közösségi médiára ugyanis egy árva figyelmeztetés sem került ki arról, hogy a tábor területén nincs víz. Egész nap. Késő éjszakáig egyedül a csapos standoknál szerezhettünk vizet, ott is csak szódát, nagyjából fél litert, nagyjából 2 euróért.

Másnaptól élt a tábor. Emberek rohangáltak fel-alá, programok zajlottak minden ponyva alatt, a völgynek pedig minden zugából zene visszhangzott. Első utunk ismét a kúthoz vezetett. Ezúttal nem szárazság fogadott, hanem egy újabb tábla: „Nem ivóvíz!”. Indultunk hát a következő csaphoz. „Nem ivóvíz!” Irány a tábori fürdőhelyiség. Ugyanez. Megkérdeztük hát a staffosokat, de senki sem tudott – akárcsak viszonylag biztos – választ adni arra a kérdésre, hogy ihatunk-e bármelyik csapból. Nem baj, akkor marad a szóda 1,50-ért. Közben azért feltűnt, hogy a standoknál meglehetősen széles a választék, ráadásul meglepően olcsó opciók is voltak az étkezésre. Ha például csak egy falatnyi harapnivalóra vágytunk, akkor bizonyos árusoknál akár egy euró alatt is vásárolhattunk.

„Ajándék lónak ne nézd a fogát” – szól a mondás, és a kezdeti napokban sajtósként nem ártott a magunkévá tenni ezt a filozófiát. Az újságírók számára fenntartott katonai sátorban ugyanis még a második napon sem volt hosszabbító vagy internet (amikor ezt megjegyeztem, egy staffos kijavított, hogy igazából ez csak az első nap, hiszen volt egy nulladik). A szervezők wifijéhez természetesen nem kaphattunk hozzáférést, a Gombaszögi Nyári Tábor nevűt pedig hamar elérhetetlenné tették, miután a fél tábor rácsatlakozott. A legtöbb esetben egyébként a staffosok is a fejüket vakarták, ha segítséget kértünk tőlük, ezért viszont egyáltalán nem hibáztatom őket, hiszen nagyrészt fiatal önkéntesekről beszélünk, nem pedig szakképzett, fizetett személyzetről.

A fesztiválhangulat a napok múlásával egyre inkább beütött. Programok terén mindenki megtalálhatta a kedvére valót, közéleti beszélgetéseken és vitákon kívül kulturális workshopok tucatjai is várták a táborozókat, némelyik kifejezetten hasznos volt. Több előadás is foglalkozott például az egészséges szexualitás kérdésével, a Vadalma című tábori újságban pedig egy kimondottan szellemes és körültekintő cikk nyújtott tanácsokat a biztonságos fesztiválszexhez. A második (vagy első) napra egyébként a programfüzetek is megjelentek a tábor területén, és alig botlottam olyan előadásba, ahol ne ült volna legalább egy tucatnyi érdeklődő. A DH Mólón popkulturális és diákélettel kapcsolatos beszélgetések vártak, míg a Folkszögletben népművészeti témájú fellépések és kvízek. A reggeli órákban alkalom nyílt beülni irodalmi felolvasásokra, valamint kreatív és kézművesworkshopokra is. (A gyanútlan táborozó számtalan politikusba botolhatott, hiszen Berényi Józseftől Rigó Konrádon és Forró Krisztiánon át egészen Gyimesi Györgyig mindannyian mikrofonhoz jutottak.)

Számomra leginkább éjszakánként, a koncertek kereszttüzében, az arcokat épphogy kivehetővé tompító sötétségben virágzott a gombaszögi hangulat. Olyan nevek léptek színpadra, mint az Ossian, Rúzsa Magdi, Beton.Hofi, AWS, Azahriah, Jóvilágvan stb. A legtöbben valószínűleg értük érkeznek, és nem is vártak többet. Sajnos azonban a regisztrációs problémáknak, valamint az időnkénti áramkieséseknek köszönhetően töben is voltak, akik nem jutottak be időben a koncertekre, vagy akár az egészet lekésték.

Újabb nap, újabb kötelezően lefutott körök. A staffosok továbbra sem tudják, lehet-e inni a csapokból, de a táborozók többségét ez mostanra nem érdekli. Tucatjával töltik a kulacsaikat és poharaikat a „Nem ivóvíz!” felirat ellenére, de hát mit tegyenek, ha egyszer éget a nyár? Talán én voltam a hülye, hogy továbbra is csapoltattam 1,50-ért. Újabb áramkiesés. „Ne félj, már oldják.” Egyre több az ember, kezd élesedni a tömegundorom. Néhány staffos panaszkodik, hogy mennyire pocsék a szervezés. Az egyikük kijelenti, hogy jövőre biztos nem fog eljönni, majd hozzáteszi: „aztán lehet, hogy mégis”.

Az utolsó napra azon kapom magam, hogy megbabonázott a hangulat. Egyre többen mosolyognak rám, a kutyák egyre szelídebben dörgölőznek a lábaimhoz. A „Nem ivóvíz!” már inkább javaslatnak, mintsem utasításnak érződik. A gusztustalan ToiToi-okat csupán megmosolygom. Egyre rutinosabban siklunk a DH Móló felé, ha árnyék kéne. Gombaszög egyre inkább él, egy részem viszont egyre kevésbé éli. Amikor Rúzsa Magdi előtt nem sokkal összegyűlik a társaság kopjafát avatni, már nem látok mást, csak egy újabb tömeget, amit el akarok kerülni. Ahogy megszólal az Eye of the Tiger, és megindul a népség, kedvenc csapom mellől figyelek. Öt napja nem ittam belőle, mert odaírták, hogy nem iható. Valószínűleg nem vagyok Gombaszögre való, ha ez engem visszatart.

Eszembe jut, ahogy kaparom magamról az izzadtságot a hétfői szárazságban, zuhany nélkül, ahogy rákeresek, hogy vajon alul- vagy túlfőzték-e a kemény rizst, vagy ahogy próbálok áram nélkül internethez jutni, hogy dolgozhassak. Eszembe jut persze a naplemente is a kempingben, a kellemesen ropogós lángos, a patak csörgedezése, a jéghideg csapolt Kofola, a Beton.Hofi-koncert. Eszembe jut a császár új ruhája is, meg a staffos, aki jövőre nem jön vissza, aztán lehet, hogy mégis. Talán ez a baj. Ha ugyan van baj.

Szerencsére senki sem tudja biztosan, Gombaszög meg állítólag visszavár.