A kertészeti időszak csúcsidejében járunk

A csemegekukoricát már megettük, ritka szépen kelt, azaz inkább ritkán, mint szépen, a termés így is két főzésre elég volt. Az is valami! Íze finom, állaga kiváló, nem volt sok, de legalább biotermék volt és saját! Nem szándékoztam termelési rekordot dönteni, nem az volt a cél. A július elején magról ültetett céklák egészen tisztességesen beálltak, húszból maradt tizenhat, az nem rossz arány, a csigák, úgy látszik, vesztésre állnak, de csak csatát nyertem, a háború folyamatban van továbbra is. Júliusban olyat is láttam, hogy Zsangaben és Marléne, a telente nálunk otthonosan a madáretetőben csemegéző, olykor nyáron is vendégeskedő szajkópár is besegített olykor a csigák elleni harcban. Alig akartam hinni a szememnek, amikor azt láttam, hogy ez a két csodálatosan színes és intelligens madár az ágyások közé le-lecsapva szemmel láthatóan csigacsemegére vadászott, s jó néhányszor vittek magukkal ezekből a fránya spanyol csupaszcsigákból. Szóval mégis van valamilyen természetes ellensége ezeknek! Ha jól láttam, persze. Mert olyan hőség volt olykor, hogy inkább csak hullámzást láttam a kert helyén meg délibábszerű libegést, talán nem is a valóságot. A gondosan tartályokba vezetett, bő háromezer liternyi esővíz hamar kifogyott, szerencsére mindig éppen akkor jött egy kis zuhé, amikor már alig kotyogott a tartályok alján némi víz. Aranyat ért! Kívánták a locsolást a július végén magról ültetett fekete retkek, ahogy a paprika is folyamatosan. Ez utóbbiról néhai szomszédasszonyom, egy igen kedves, egész életében a kertészkedéssel foglalkozó néni azt mondta, az se baj, ha sárban áll a paprika, bizony, az se baj!

A kert végén túl, a szomszédos mezőn július utolsó harmadáig őszi árpa hullámzott, színelváltozásai napról napra elkápráztattak. Egy kis konkoly is került bele néhol, májusban és júniusban pipacsszegélyt is kapott a szabálytalan, négyszög alakú terület. Aztán hipp-hopp, egy pár óra alatt learatták, szinte észre sem vettem. Aratás! Gyerekkoromban milyen nagy munka volt az. Kenyércsata címszó alatt szerepelt a tévéhíradóban. Pedig a búzával, árpával, rozzsal nem kell csatázni, nem kell abba ideológiát belevinni. Azt csak tisztességgel el kell vetni, jól megdolgozott, trágyázott talajba. Ha olyan a helyzet, akkor meg kezelni kell gombásodás, gyomosodás, férgek ellen, tehát be kell vetni a fungicideket, herbicideket és a peszticideket, de persze nem esztelen mértékben, és nem ujjnyi vastagon beszórni mindent DDT-vel, mint gyerekkoromban, mert hát az se tett jót, látva a korosztályom sok betegeskedő tagját, gondolom, az se tett jót. Szóval az aratás gyorsan lefutott, a szalmát másnap bebálázták, utána még pár napig aranysárga tarlót égetett a nap, majd a bálákat is felszedték, a tarlóhántást is elvégezték.

Hétvége, ünnepnap nem számított, a gép és ember kint dolgozott a mezőn.

Aratáskor nem lehet olyat, hogy elmegy nyaralni a földműves, majd elmegy ő pihenni máskor, hiszen a tenger, már ha telik rá, októberben is szép, sőt még a hőguta sem fenyegeti. Ötven Celsius-fokot közelítő hőmérsékletekkel kellett néhány napig a Földközi-tenger övezte mediterrán vidékeknek szembenézniük! Ilyet még ott sem éltek meg eddig, félelmetes az éghajlat változása, félelmetes belegondolni abba, hogy ezek a magas hőmérsékletek egyre északabbra tolódnak. Rejtő legionáriusai jutnak eszembe, amikor sötétítettem, nedves lepedőt tettem a ventilátor elé, mert az segített. Klímaberendezést nem szeretnék, az sok energiát fogyaszt, annyira nem vagyunk gazdagok, hogy elpusztítsuk magunk alatt a Földet.

Most látom csak, mennyire csapongok, hiszen hol csigákról, hol sikeres termésről, hol meg klímaválságról, aratásról meg ideológiákról írok itt. De hát minden mindennel összefügg, s ez az utolsó nyári nekifutás, innen jobban a jövő felé tekintve már csak az aranyba hajló termés leszedését ünneplő, ezüst ökörnyálat lengető szeptember látszik. A borfaragó idő, a mindent is megrozsdásító, mezőt, kertet, kiskertet, erdőt elmorzsoló, barna, sárszínű ősz. Akkor is lesz munka a kertben bőven. Élvezzék a termést, a nyarat!