Széchenyi Zsigmond, Afrika szerelmese

Széchenyi Zsigmond munkássága mindig foglalkoztatott. Minden könyvét elolvastam, s számos embert ismertem, akik kötődtek a nagy vadász-íróhoz. Unokahúgával, Széchenyi Kingával hosszabb interjút készítettem, a beszélgetés során nagybátyja is többször szóba került.

Élete regényes, Európában, Afrikában, Alaszkában és Indiában vadászott, páratlan trófeagyűjteménye Budapest ostromakor semmisült meg. A háború után börtön, munkatábor várt rá, majd a keszthelyi Helikon Könyvtárban húzta meg magát. Itt találkozott vele néprajzkutató édesapám is, akit Budapestről száműztek oda politikai okokból. Széchenyi a balatoni településen ismerte meg második feleségét, Hertelendy Margitot. A családfő 1967-ben hunyt el, halálát – párjának elmondása szerint – a trópusokon összeszedett egyik betegsége okozta.

Feleségével, Mangival – amikor 2003-ban a Kenyában készült filmünk utómunkálatait készítettük – számos alkalommal találkoztunk, s a lakásán is forgathattunk. Logodi utcai otthona kész múzeum volt, az özvegy egy kivételes életpálya relikviáit őrizte. Büszkén mutatta meg férje naplóit, utazási feljegyzéseit, minket különösen akkor a kenyai tartalmúak érdekeltek. Az iratok szerint a híres vadász öt alkalommal érkezett Mombasába: 1928-ban az Usambara, 1932-ben a Llaudaff-Castle, 1933-ban az Ubena, 1959-ben és 1963-ban a 14 ezer tonnás Európa fedélzetén. Az 1933-as vadászatának befejezése után – melynek legizgalmasabb részeit az Afrikai tábortüzek című vadásznapló kivonatában összegezte – 1934-ben Mombasa kikötőjéből a svéd Gripsholmon hajózott el.

Az író gondosan megőrizte az utaslistákat, és ezekben két nevezetes útitársat is említ: Blixen bárót, akit író felesége a Volt egy farmom Afrikában című regényében örökített meg, s a könyv hírnevét a megfilmesített változatnak, a Távol Afrikától című filmnek köszönheti. A másik neves útitárs Ernest Hemingway, a később világhírűvé vált amerikai író volt.

A háború után kétszer adatott meg Mombasába látogatnia: 1959-ben és 1963-ban. Az előbbi útról film is készült Afrikában jártunk címmel, Schuller Imre operatőr-rendező így vall kintlétükről a Széchenyi Zsigmond otthonában forgatott interjúban: „Mombasai utunk egy igen régi történet. Amikor a Természettudományi Múzeumnak a Nemzeti Múzeumban tárolt Afrika gyűjteménye 1956-ban leégett, a kormány elhatározta, hogy pótolja a megsemmisült anyagot. E cél érdekében egy gyűjtőexpedíciót szerveztek, s mivel ő volt a tapasztalt vadász, a szakember, és kiválóan beszélt angolul, Széchenyi Zsigmondot bízták meg vezetésével. A sors kegyelméből az expedíciót kísérő stáb filmoperatőre és rendezője lehettem. Az első benyomások is emlékezetesek voltak. Sztereotípiaként élt itthon, hogy a feketék ráérős emberek. Nos, a kikötőben szorgalmas munka folyt, valósággal pezsgett az élet. Egy nagyon modern vasbeton városba érkeztünk, látványosan szép épületekkel találkoztunk, a keleti stílusúak különösen impozánsan hatottak. Modern szállodáik szintén újdonságot jelentettek, s a forgalom is meglepett: mindenki autón közlekedett. Ha egy fehér ember az országút mentén gyalogolt, azonnal felvették. Világosan emlékszem, hogy ott láttunk először tranzisztoros rádiót. A város szimbóluma a főúton összehajló elefántagyar volt, ez minden kiadványukon megjelent. A városközpontot narancssárga neonnal világították meg, e fényforrások nálunk jóval később jelentek meg. Az afrikai vasútépítéshez indiai munkások ezreit alkalmazták, akik az idők során a kenyai polgárság részévé váltak: később a kereskedelemben, valamint az iparban jeleskedtek, és igencsak meggazdagodtak. A legtehetősebbek mégis az angolok voltak, a közigazgatás rájuk épült, az iparban és a bankszektorban pedig jelentős tulajdonra tettek szert. A bennszülöttek körében viszont a szegénység uralkodott. Gyerekek koldultak minden utcasarkon, minket is megrohamoztak baksisért, a csomagjainkat is cipelték némi aprópénz reményében. Utunkat egy erdélyi magyar asszony – egy ottani angol bankigazgató felesége – egyengette. Mikor Budapesten járt, megismerkedett az akkori vadászati főigazgatóság vezetőivel, s együtt gondolták ki az expedíció megszervezését. Mikor már visszafelé a hajóra várakoztunk, náluk vendégeskedtünk.

Széchenyi Zsigmondot nagyon megszerettem, úgy érzem, hogy ő is befogadott engem, elismerte munkámat. Nagyon mély gondolkodású, komoly embernek ismertem meg, aki szeretett hallgatni, ha kellett. A másik oldala a csevegő Széchenyi Zsigmond, a kedves és bájos útitárs volt, ha mesélni kezdett, történetei színesek, rendkívül szórakoztatók voltak. Szerette a viccet, nagyon jó humorérzéke volt. Figyelemre méltó emberismeretének köszönhetően mindenkiről kialakította a pontos véleményét, mindent megfigyelt, rögzített magában. Nagyon jó kapcsolatot teremtett a feketékkel a szuahéli nyelvismeretének köszönhetően. Példás szorgalmú, rendkívül fegyelmezett volt. Minden délben, mikor kicsit lepihentünk, elővette füzetét, amibe vagy az aktuális tapasztalatait rögzítette, vagy feleségének írt levelet. Mivel igencsak távol éltünk a civilizációtól, e levelek csak gyülekeztek nála, s később kerültek postára.

A Széchenyi családot a Rákosi-rendszerben nagyon meghurcolták. Zsiga bácsi édesapját súlyosan bántalmazták, egy ismerőse szállította haza talicskáján, a megaláztatást nem is élte túl. Zsigmondot kitelepítették, mint munkakerülőt megbilincselve vitték el Sopronkőhidára, a megpróbáltatások után Keszthelyen telepedhetett le. A kastély könyvtárában dolgozhatott, és ott ismerte meg második feleségét is, ott kezdett újra írni. Megjárta a maga kálváriáját, de soha nem volt elkeseredett, s nem éreztem, hogy bosszúvágy fűtötte volna, nagy lélekre vallott, hogy ártóinak meg tudott bocsátani. Egyszer megkérdezték tőle: „Mondd, Zsiga, hogy lehet, hogy nem disszidáltál?” A válasza példaértékű: „Ha őseimnek jó volt ez az ország, akkor nekem is jó kell hogy legyen.”

Egy vidámabb epizód is eszembe jut Mombasáról. A már említett magyar hölgy családjánál töltöttünk el egy éjszakát, s mi, filmesek a búcsúeste megkérdeztük, hol találhatunk a városban egy valódi matrózkocsmát. A konszolidált, előkelő vendéglátóink elhűltek kérésünkön, viszont szóltak egy ott élő honfitársunknak, Chernel Jenőnek, aki nem sokra rá meg is érkezett. Egy elegáns, kedves, magas fiatalember lépett be, fehér trópusi ruhában, s egy perc alatt megtaláltuk vele a hangot. Az Olivetti cég képviselője volt, s nem szűkölködött az anyagiakban, sajnos ma már egészségi gondjai vannak.”

Széchenyi Zsigmond Denaturált Afrika című könyvében található egy kedves kis epizód Chernel Jenőről. A vadász-író, amikor Mombasát elhagyja, hirtelen egy régi ismerősre lel.

„Kezdem…az indulás pillanatában nevemet kiáltozó csaknem ismeretlennel. Csak most villan fejembe, hogy négy évvel ezelőtt, mombasai házába hívott, nemcsak megebédeztetett, hanem induláskor még fel is jött a hajónkra, búcsúajándékokkal megrakottan, ami közt jókora zsák kenyai kávébab is szerepelt! S imént, mikor a tömegben ráismertem, még szólni sem tudtam hozzá. Utólag most elmondhatom, hogy magyar ember …. neve Chernel Jenő, Chernel István egykori ornitológusnak távoli atyafia. Régóta itt él Mombasában, felesége angol. Ő pedig a világhírű Olivetti írógépgyár kelet-afrikai képviselője. Egyéb alkalom híján itt köszönöm meg neki, hogy még nem felejtett el! Nem csak engem, egykori magyarságát sem, s hogy négy évvel ezelőtt eszébe jutottunk, mi mint honfitársak, rajtunk keresztül – Magyarország.”

Amikor Kenyában forgattunk, Széchenyi Zsigmond barátjával is találkoztunk. Az afrikai országban kivételes üzleti karriert befutó egykori aranybánya-tulajdonos egy rejtélyes kór következtében mozgásában és beszédében egyaránt korlátozottá vált, a kolozsvári Szabó Ilonka, segítőtárs, házvezetőnő tolmácsolta rokkant hazánkfia gondolatait, amit a beteg kedves mosollyal nyugtázott.

A Mombasa, a meg nem értett város című film bemutatóját a Duna Televízióban rendeztük. A stáb tagjai, Elek Sándor producer és Halper János operatőr mellett Mangi, Chernel Jenő és Ilonka, valamint Schuller Imre is részt vett a vetítésen. Mindannyian „megjártuk” Kenyát, így a beszélgetésben sok közös emléket eleveníthettünk fel.
A jelenlévők közül már csak a stábom tagjai élnek. Ilonka súlyos rákbetegséget kapott, Chernel úr Európában kezeltette, de nem tudtak már segíteni rajta. Nem sokra rá Chernel Jenő is lehunyta szemét, Schuller Imre 2009-ben távozott az élők sorából, szép kort ért meg. Mangival még februárban beszéltem, a Krisztinavárosi plébánia emlékmisét tartott Széchenyi István házasságkötésének 185. évfordulóján. (A legnagyobb magyar e szentélyben kötött házasságot Seilern Kreszcenciával). Invitáltam az ünnepre, de hangjából éreztem, hogy nem tud már az ünnepen részt venni. Szeptemberben olvastam a szomorú hírt haláláról.

Csermák Zoltán