Propaganda, kultusz, hagyomány – A magyar államalapító és emlékezete

Az addig pogány hitű magyarság keresztény hitre térítése mellett a keresztény magyar állam egyházszervezetének és a magyar királyság politikai-jogi kereteinek kialakítását is neki köszönhetjük. István kultusza már halálát követően elindult, ennek csúcseseményeként 1083-ban szentté is avatták. Nimbuszát halála pillanatától átitatták propagandisztikus szempontok, emlékezetét a mindenkori politika igyekezett a maga önigazoló elvárásaihoz igazítani, vagy céljai számára alárendelni. Az államalapítás emlékezete István szentté avatásától az új kenyér ünnepéig.

Ahhoz képest, hogy Szent István mekkora szerepet játszik a magyar történelemben, a róla és az uralkodásáról szóló forrásaink száma elenyésző, személyével kapcsolatos biztos és pontos ismereteink igencsak korlátozottak. István apját, Gézát, aki a 970-es évek elejétől működött a törzsszövetség nagyfejedelmeként, a katonai vereségek és annak megtapasztalása, hogy a korabeli Európa fejletlenebb északi és keleti régióinak népei sorra veszik fel a kereszténységet, együtt vezették arra az elhatározásra, hogy maga is a nyugatias külföldi politikai és jogi minták és a kereszténység felvétele mellett döntsön. Géza úgy vélte, hogy a Bizánci Császárság és a vele szövetséges frank birodalom közé szorulva a magyar nép hosszú távú fennmaradása csak úgy lesz biztosítható, ha az addigi nomád életvitelt feladják, és a magyarság ősi hitvilágát a keresztény vallással váltják fel. Ez utóbbi cél érdekében magyar főemberekből álló tizenkét fős küldöttséget menesztett a keresztény uralkodók képviselőinek szászországi gyűlésére, hogy ott magától II. Ottótól, a Német-római Birodalom későbbi császárától kérjen térítőpapokat. Géza valójában csak félig-meddig lett keresztény, uralma alatt viszont elkezdődött a táltosok kulcsszerepére alapozott sámánhit visszaszorítása, valamint a hagyományos rítusok lebonyolítására szolgáló kultuszhelyek lerombolása.

A bizonytalanságok és az ezekből eredő feltételezések ellenére a korszak kutatói egyetértenek abban, hogy Géza felesége, István (addigi nevén: Vajk) anyja, Sarolt az erdélyi gyulák leszármazottja volt. Máig bizonytalan Vajk születésének az időpontja. A születés körüli hipotézisek közül az tűnik a legvalószínűnek, hogy Vajk valamikor a 970-es években láthatta meg a napvilágot. Kérdéses születésének helyszíne is, ami a Szent Istvánról szóló úgynevezett kisebb legenda és egy évszázadokkal későbbi forrás szerint Esztergom. Tudható, hogy Gézát és családtagjait 972-ben Sankt Gallen-i Brunó keresztelte meg, az viszont minden kétséget kizáróan nem ismeretes, mikor volt Vajk keresztelője. Fájdalmasan keveset tudunk István ifjúkoráról is: valószínű, hogy beszélte a korszak közvetítő nyelvét, a latint, de emellett minden bizonnyal a fegyverhasználat és a hadviselés terén is jártasságra tehetett szert. A bizonytalanságok övezik István addigi életének első komoly dinasztikus politikai akcióját, a házasságát. Gizella bajor hercegnővel, II. Henrik német-római császár testvérével 995-ben vagy 996-ban köttetett frigyének helyszínéről magyar források nem tudósítanak, a bajor hagyomány szerint a politikai célú házasságot Scheyern bencés apátságában kötötték, a magyar szerint viszont a házasságkötés is Esztergomban lehetett.

Apja határozott szándékai ellenére István hatalomra kerülése nem volt zökkenőmentes. Géza halálát követően az Árpádok oldalági leszármazottja, a Somogy és más dél-dunántúli szállásterületek ura, Koppány a sztyeppei népekre jellemző korelsőség és a sógorházasság jogára hivatkozva magának követelte a fejedelemséget és Géza özvegyét. Az elodázhatatlan konfliktus borítékolható volt, de ismét csak következtethetünk arra, hogy István és Koppány között hol és mikor került sor a döntő ütközetre. A kutatók szerint a csata 997-ben zajlott le, a lehetséges helyszínek között felmerült Somogy, de valószínűbb, hogy az ütközet inkább valahol Veszprém mellett lehetett. A Koppány fölött aratott győzelem a Géza által kijelölt út folytatását biztosította. István azért, hogy uralmát még inkább bebiztosítsa, koronát kért. Hogy pontosan kitől, hogyan és mikor – ezt nem tudjuk. A szakértők ma a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy jó kapcsolatuk révén István megkoronázására a pápa (II. Szilveszter) és a német-római császár (III. Ottó) együttes akaratából kerülhetett sor. Sajnos arra sincs kézzelfogható bizonyíték, hogy a pápa küldött-e koronát Istvánnak, vagy inkább csak áldását adta a ceremóniára. Nem maradt fenn az István fejére illesztett Szent Korona sem – amit ma ennek nevezünk, az bizonyosan nem lehetett István fején. Ennek görög feliratú alsó része valamikor a 11. századi Bizáncban készülhetett, a korona felső részével pedig a 12. század utolsó harmadában illeszthették össze. A koronázási eszközök datálása is több kérdést vet fel. Minden valószínűség szerint István koránál későbbi – a rajta lévő címer alapján 14. századi az országalma. Az eredetileg miseruhának szánt uralkodói palást – István egyetlen korabeli ábrázolásával – csak 1031-ben került a székesfehérvári egyház tulajdonába, így ennek a palástnak sem lehetett szerepe a koronázáskor. Mind közül a legrégebbi az uralkodói jogar: kristálygömbje 10. századi egyiptomi munka, de van olyan feltételezés is, amely szerint a 12. századból származik.

István, a király

Uralkodásának négy évtizede alatt István komoly állam- és egyházszervező munkát végzett: felállította a keresztény egyház hazai püspökségeit és érsekségeit, az egész országrészek fölött regnáló törzsfők (Ajtony, Gyula, Keán) legyőzésével egyesítette az országot, a világi közigazgatást pedig a várbirtokokon alapuló királyi vármegyerendszer létrehozásával teremtette meg. A nyolc püspökségből és két érsekségből álló magyar egyház feje a prímás – esztergomi érsek lett. A vármegyék körülbelül harmada várbirtok volt, a vármegye területének többi kétharmada a nemzetségek kezén hagyott magánbirtokokból, egyházak számára átadott földekből, királyi birtokból vagy adománybirtokból állt. A mintegy félszázra tehető vármegyék élén királyi ispánok (comes) álltak, akik a katonaság várjobbágyok parancsnoki feladatait látták el, valamint az uralkodó jogérvényesítésének helyi eszközeiként működtek: adót és vámokat vetettek ki, bíráskodtak és meghatározott időközönként és napokon vásárokat tarthattak.

A sikeres szervezőmunka mellett István eredményesen terjesztette ki hatalmát a dél-erdélyi és Maros-vidéki területekre is. Sajnálatos, hogy ezeknek a hadjáratoknak a tényleges időpontjairól és konkrét körülményeiről – források híján – nagyon keveset tudunk. Jó stratégiai és taktikai érzéke segítette akkor is, amikor a Német-római Birodalom és a Magyar Királyság több évtizedes jó viszonyának megromlását követően uralkodása legnagyobb külföldi kihívását II. Konrád támadását elhárította. Az 1030-ban formailag határincidensek miatt a német-római császár által indított – valójában az ország hűbéri alávetését célzó – hadjárat végül Konrád csúfos vereségével végződött. István a felégetett föld taktikáját alkalmazva előbb legyengítette az országba törő idegen hadakat, majd az éhezés miatt kényszerűen visszavonuló ellenséget sikeres rajtaütésekkel tizedelte meg, sőt, a Konrádot üldöző magyar lovasok még Bécset is elfoglalták. A katonai erények mellett István komoly hangsúlyt helyezett arra, hogy az ország további sikeres működtetéséhez szükséges hasznos tanácsokat, az uralkodás tartósságát segítő technikákat, alapvető szabályokat és keresztényi normákat az utódok számára is rögzítse. Két törvénykönyvében és fiához, Imre herceghez intézett – 1007 és 1031 között keletkezhetett – Intelmeiben ezért olyan törvényeket és keresztényi erényeket rögzített, amelyek számára a jó kormányzás lefontosabb alappilléreit és elveit jelentették.

Legendák, csodák, szentté avatás

István uralkodása alatt olyan saját jogi-politikai szervezet jött létre, amelyet teljes joggal tekinthetünk a mai értelemben vett állam előképének, a létrehozott vármegyei és egyházszervezeti keret stabilizálódni látszott, az addigi állattartó, halászó-vadászó és nomád életvitelt folytató törzsek életformája kiegészült a földműveléssel, a korábban mozgó sátortáborok törzsi szállásterületeinek helyébe a tartós letelepedés jegyeit mutató faluközösségeket találunk. Mivel István utódjának szánt Imre herceg vadkantámadás áldozata lett, az uralkodó halálával komoly politikai válság kezdődött, a következő éveket ezért utódlási harcok, összeesküvések és gyakori politikai leszámolások jellemezték. A polgárháborúkkal és belharcokkal terhes évtizedeknek 1077-ben I. Béla fiának, Lászlónak a trónra lépése vetett véget. László király uralkodása joggal tekinthető a nagy „istváni mű” folytatásának. László épített is erre a kapcsolatra és az örökség folytatásában rejlő imázs legitimációs erejére, ezért volt, hogy – pápai jóváhagyás nélkül – kezdeményezte az uralkodói példaképének tekintett István – valamint Gellért püspök, Imre herceg és két nyitrai remete: Zoerard András és Benedek – szentté avatását. Mivel István a lehető legrosszabbkor, Szűz Mária mennybemenetelének ünnepén, augusztus 15-én hunyt el, ezért az államalapító testének felemelését pár nappal későbbre, augusztus 20-ára halasztották és időzítették. István szent mivoltát látszottak igazolni azok a csodás gyógyulások, amelyek már az ünnepélyes esemény előtti napon elkezdődtek és amelyekről Hartvik győri püspök legendájában olvashatunk. István szentté avatása gondosan előkészített politikai PR-akció volt, de ezen túl László egész uralkodása alatt törekedett a szentté avatott István királyban rejlő potenciál további kiaknázására. Kultusza ápolásáról évente négy ünneppel is „gondoskodtak”, az ünnepi miséket, a papi prédikációkat és énekeket szintén felhasználták a Szent István-i hagyomány további népszerűsítésére.

Kultusz a változó időben

A következő évszázadokban Szent István kultusza az egész országban elterjedt és követendő példaképpé vált, sőt, Imre herceg és László kultuszával kiegészülve egy sajátos hármasszent-csoport meghatározó elemét képezte, a 15. századra pedig újabb elemekkel egészült ki. Addigra István már nemcsak Isten kiválasztott szent életű magyar királya, akinek az élete túlmutat az e világi hívságokon és alattvalói számára követendő példát mutat, hanem bölcs és emberséges uralkodóvá, az elesettekkel és szegényekkel rokonszenvező igazságos király időtlenített és idealizált prototípusává vált. A század humanista történetíróinak munkáiban ez a kép gazdagodott tovább a már hagyományos elemek mellett az uralkodó államszervezési képességeinek és hadvezéri talentumának erényeivel.

Kultusza további akadálytalan terjedését gátolta a reformáció 16. század eleji feltűnése és megerősödése, a protestáns vezetők számára ugyanis a szentkultusz sajátos bálványimádásnak értelmeződött. Ennek volt köszönhető, hogy Szent István ritkábban jelent meg az irodalomban, az Istvánnal ábrázolt oltárképek, a nevéhez köthető ereklyék és szobrok jelentős része megsemmisült, a protestánssá vált vidékeken pedig a szentek tiszteletére és közbenjárására építő katolikus vallásgyakorlat helyszínei kiürültek. A 17. századi ellenreformáció és a katolikus megújulás viszont újult erővel élesztette fel István kultuszát, akit a protestánsokkal szemben vívott vallási küzdelmük legfőbb jelképévé emeltek. Szent István hagyományát Pázmány Péter prédikációiban, a több tucat jezsuita iskoladrámában és katolikus templomi énekekben élesztették újra, és a felszabadító és örökösödési háborúk elvárásaihoz aktualizálva mélyítették el ismét.

A 17. században keletkezett az a hamisítvány is, amit Szilveszter-bulla néven ismerünk. Ennek tartalma szerint II. Szilveszter pápától a magyar uralkodó olyan rendkívüli jogosítványokat kapott, hogy a hazai egyházszervezeti ügyekben mindenkor önállóságot élvez Rómával szemben. István kultusza a 18. század második felében változott meg jelentősen: Mária Terézia 1764-ben alapította meg és nevezte el Istvánról a legmagasabb polgári kitüntetést, a Szent István-rendet, uralkodói címei közé pedig az „apostoli király” címet is felvette. Szent István népszerűsítését szolgáló tettei közé sorolhatjuk azt is, hogy 1771-ben egy raguzai kolostorból visszahozatta és a budai várkápolnába helyeztette át a Szent Jobbot, valamint augusztus 20-át az addigi egyházi ünnep mellett rendeletében állami ünneppé tette. A felvilágosodás és ennek szellemiségével járó szekularizációs igény és racionalitás nem kedvezett se az istváni hagyomány változatlan továbbélésének, se a személyéhez kötött ereklyék további tiszteletének, ezek csodatévő erejére alapozott naiv hit így gyakran vált céltáblájává a korszellem hatása alatt álló szerzők irodalmi pamfletjeinek, leveleinek és más munkáinak. A nemzeti ébredés 19. század eleji indulása és felfutása sem István személyének és kultuszának további megerősödését szolgálta. A magyar nacionalizmus egyes költői számára a Habsburgokkal szembeni ellenálláshoz előképként óhatatlanul jobban illeszkedett az ősi magyar erényeket hordozó Koppány, mint az idegen vallást képviselő István, így ha elismerték is Szent István erényeit, Koppányt a kor szavára süket, igazságával együtt drámaian elbukó, tragikus magyar hős alakjaként mutatták be. Szent István tisztelete – és a rendszeres augusztus 20-i körmenet – ezt követően is mindenkor aktuálpolitikai üzeneteket hordozott, a beszédek sokkal inkább a jelenről szóltak, és hol hazafias jelszavakkal (1848), hol a megváltoztathatatlan rend iránti isteni kötelesség imperatívuszával (1851), hol pedig ismételten a magyar ellenállás hagyományában rejlő erőre való emlékeztetéssel (1860) voltak telítettek. Augusztus 20. 1891-ben lett munkaszüneti nap, de a lényegében az „egységes magyar nemzetállamot” és „magyar szupremáciát” megtestesítő nap a közös ünneplés helyett rendre a felekezeti és nemzetiségi ellentétekről szólt, a jelentősége pedig nem vetekedhetett az egész századvég legjelentősebb szimbolikus ünnepére, a millenniumi ünnepségsorozatra irányuló figyelemmel.

A két világháború között és 1945 után

Szent István kultusza a magát keresztény-nemzetinek nevező két világháború közötti korszakban a korábbinál is erősebben folytatódott: az államalapításra és az egyházszervezés istváni munkájára való intenzív emlékeztetés válasz volt a korábbi, forradalmi idők – különösen a Tanácsköztársaság – nyílt ateizmusára és internacionalizmusára. A Szent István-i magyar állam erőteljes hangsúlyozása pedig értelemszerűen emlékeztetett a trianoni békeszerződés igazságtalanságaira, és hangsúlyozta a határrevízió szükségességét. A kultusz építéséhez a korszak emblematikus írói (Tormay Cécile, Sík Sándor) is hozzájárultak novelláikkal és regényeikkel. 1938-at – tekintettel István halálának 900. évfordulójára – külön Szent István-emlékévvé hirdették meg, ennek legnagyobb közösségi eseményévé pedig az augusztus 20-i – körülbelül 800 ezer ember részvételével zajló – Szent Jobb-körmenet vált.

A második világháború után nemcsak a Szent István-napi ünneplés koreográfiája módosult, de radikálisan megváltozott az esemény tartalma is. Az 1945-öt követően, a kommunista fordulatig tartó átmeneti években, az augusztus 20-i ünneplés az új, fokozatosan dominánssá váló kommunista világ ateista és osztályalapú múltszemléletének, valamint a háború előtti világ nyíltan vállalt keresztény szellemiségét továbbra is képviselő erők szimbolikus küzdelmének napja lett. Utóbbi irányzat egyik vezető képviselője Mindszenty József bíboros, hercegprímás volt. Az 1947. augusztus 20-i körmeneten még sok százezren vettek részt, de a körmenetet egy évvel később betiltották, és Mindszentyt letartóztatták. A hagyományos körmenet helyett a hatalom, a Magyar Dolgozók Pártja nevében, ehelyett az új kenyér ünnepét hirdette meg – aminek hagyománya a középkorig visszanyúló aratóünnepségekre vezethető vissza. Az új politika elvárásainak megfelelően István alakja átminősült a történelemtankönyvekben, állama pedig „magyar dolgozókat” alávető „osztályállammá” minősült. Az új kenyér ünnepe a következő évtől, 1949-től az új kommunista alkotmány törvénybe iktatásának emléknapja, 1950-től pedig a népköztársaság ünnepe lett. Kádár János 1977-es vatikáni látogatása, majd a Szent Korona hazahozatala  az Egyesült Államokból 1978-ban óvatos elmozdulást eredményezett a sematikus ünnepi beszédektől, és ismét lehetőséget teremtett az ünnepben rejlő vallásosság kifejezésére. Óriási siker volt és egy egész nemzedék élményévé vált az István, a király című korszakalkotó rockopera 1983. augusztusi bemutatása, amelyben István és Koppány küzdelme számtalan értelmezési lehetőséget (önfeladás–függetlenség, idegen–magyar, pogány–keresztény, jó–rossz, új–ősi) tett lehetővé. 1991-ben az új, immár szabadon választott Országgyűlés pedig augusztus 20-át a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepévé választotta.

Napjainkban

Évtizedek óta augusztus 20. Magyarország születésnapjaként jelenik meg az állami megemlékezések sorában, és mára rögzültek az ünnephez kapcsolódó koreográfiák is. Reggel a Kossuth téren felvonják az állami lobogót, honvédtiszteket avatnak, a köztársasági elnök beszédet mond, katonazenekarok játszanak, ünnepi szentmisét celebrálnak, de vízi és légi parádé is zajlik. Az ország több helyén – a fővárosban pedig különösen – a látogatókat ünnepi programok garmadája várja a gasztrorendezvényektől a koncerteken át a külön a gyerekek számára készülő szórakoztató műsorokig. Budapesten még tart a Mesterségek Ünnepe és a Magyar Ízek utcája, amelyek standjain a legkülönfélébb hazai ízeket kóstolhatják meg a látogatók, és megvásárolhatják a hazai kézműves mesterek legkülönfélébb portékáit. A budai várban pedig egész nap zenekarok cserélik egymást a színpadokon. A nap legfőbb látványossága a légi parádé, valamint az esti órákban a rakpartra tódult sokezres tömeg által a helyszínen megtekintett, a televízió képernyője előtt ülők számára pedig élőben közvetített pazar tűzijáték. Sajnálatos, de indokolt és érthető, hogy elővigyázatosságból idén mindezekből a koronavírus okozta mizéria miatt semmi nem valósul meg. 

Bödők Gergely