Pár kötetből mára kilencezer

A könyveket passzióból szeretni, azokat később tudatosan gyűjteni, mígnem ennek a foglalatosságnak határozott irányt szabva tekintélyes magánkönyvtárrá bővíteni, ez önmagában ütős téma. Ám eközben sokáig hivatásként a szikár katonalét uniformizált és szalutálgatós szabályszerűségében élni, hát az homlokegyenest ellenkező aspektus. És hogy miként fér meg ez a két ellentétes világ egyazon emberben? Erre választ keresni a hetvenedik születésnapja küszöbén Oros László könyvbirodalmában érdemes.

Oros úr, a katonai karrierjét nézve alezredesi rangban nyugalmazott hadmérnök. Tiszteletet parancsoló könyv-, kézirat- és okmánygyűjteményének kialakítása mögött azonban már a mundérban is ápolt szenvedélyt látni. Vagy ez a kedvtelés immár jó ideje inkább szemlélet és mesterség?

Jó kérdés, talán még magam sem tűnődtem rajta különösebben. Ténynek tény, hogy a könyvek iránti lelkesedés gyerekkorom óta a sajátom. És egy gimnáziumi maturával feltehetően más életpálya vár. De apám okvetlenül szakmát akart adni a kezembe, így hát 1971-ben Komáromban a középfokú magyar gépészeti ipariskolában érettségiztem. És amikor 19 évesen beszippantott a kötelező sorkatonai szolgálat, én egyhamar Holešovban az egyéves tiszti iskolában találtam magam. Azt elvégezve végül több mint két évtizeden át – közben két hadmérnöki diplomát szerezve – a Prágához közeli Kostelecben a hadsereg kötelékében maradtam.

Viszont miként mondani szokás: hogyan kerül a (katona)csizma az asztalra? És mellé halomszámra a könyv? Ráadásul Felsőszelitől a messzi Csehországban!

A sors hozta így. 1977-ben éppen idehaza voltam, amikor apám személyében egy derék villanyszerelőt keresve nálunk járt Dobos László és Fónod Zoltán. A szakmai dolgokat megbeszélve ők ketten még odaléptek házunk akkoriban szerény könyvtárához. Dobos Lászlónak fennakadt a szeme azon, hogy az ő egy szál kötetét leszámítva könyveink között épp a hazai magyar szerzők hiányoznak. Szerintem bennem ez a kissé helytelenítő megjegyzés váltotta ki azt az elhatározást, hogy könyvgyűjtés céljából elsősorban a csehszlovákiai magyar irodalom kötetei iránt érdeklődjek.

Huszonöt évesen, a Turócszentmártonban frissen kapott első hadmérnöki diplomával? Ráadásul Kostelecben, távol a felsőszeli otthontól. Hogyan tudott ebbe belefogni?

Feleljek katonásan? Adatérzékenységgel. És kitartással. Meg persze egy sokat olvasó könyvszerető ember találékony türelmével. Eleinte sok-sok levelezéssel, főként a második világháború utáni időkben, tehát a negyvenes- ötvenes évek fordulójától kiadott alkotások és persze az akkoriban új könyvek iránt érdeklődve. Később fokozatosan az 1918-tól itt megjelent magyar irodalom egészére kiterjedt a figyelmem. Ez a témaköri vonzódás – lehetőségeimhez mérten – máig fogva tart. Természetesen céltudatosan, kerülve ezzel az egyre bővülő könyvgyűjtemény holmi „összhangzavarát”. Jó ideje már szakmailag is lényegesen behatóbb, sokrétűbb, elmélyültebb formában. Hiszen a múltunkról a lehető legtöbbet kell tudnunk, a könyvek és a dokumentumok segítségével szembe kell néznünk vele és tanulni belőle. Enélkül, esetleg csak önsajnálattal, nem sokra megyünk.

Készülve a találkozásunkra utánanéztem: ön meglepően korán, már 1993-ban kilépett a seregből. Ha marad, nyilván legalább ezredesi rangig viszi!

Amikor Csehszlovákia kettévált, döntenem kellett. Ott maradok Csehországban, vagy hazajövök Szlovákiába. Az utóbbi mellett határoztam, és Pozsonyban a katonai rangomhoz illő, jó pozícióba kerültem. De hamarosan észrevettem, hogy ide áthelyezett tisztként nem szívelnek különösebben.

Új alakulatának tisztikara odacsöppent „ejtőernyősnek” nézte?

Elég ehhez annyi, hogy az ő számukra egy idegen voltam, irigyelhető poszton, és a Morva folyón túlról jöttem. Megléptem hát, amit a kötelező szolgálati éveimet letudva zokszó nélkül megtehettem, és kiléptem a hadseregből. Ez volt a fordulópont, amely lehetővé tette, hogy végre egészen nekifeküdjek a könyvgyűjtésnek, a levelezésnek, a saját munkáim megírásának, az itteni és a budapesti antikváriumok látogatásának. Mindannak tehát, amit eddig szívósan ugyan, ám csupán „fél kézzel” csinálhattam.

Ha szabad ironizálnom: mert a másik kezével addig szalutálnia kellett… Mondja, egy felnőtt és humánus könyvmoly hogyan habarodhat bele a bakafántos katonaságba?

Pontosítsunk: én nagyon fiatalon, 19-20 évesen álltam be hivatásos katonának. Hol voltam én még akkor az érett férfikortól? És akkoriban sem a katonaságba, hanem az egyenruhába szerettem bele. Nem titok, hogy az tetszett.

De hát merőben más a könyvek hallgatag és jóindulatú világa, illetve egy undok hadgyakorlat, mondjuk, a sáros-fagyos, sátorban lakós januári zimankóban. Hosszú-hosszú éveken át hogyan tűri meg egymást ez a két életforma?

Nehéz ezt elmagyarázni, hiszen ez a kettő tényleg nem fér össze. Még ha évekig mégis ebben éltem. A katonaéletet, a vele járó gyakorlatokat nem szeretni kell, hanem teljesíteni a parancsba kapott feladatot. A kaszárnyák egyhangú és pattogó világa nem az önzetlenség terepe, de nekem ez volt a munkahelyem. Naponta reggel héttől délután négyig. A hivatásom. Ha letelt a munkaidőm, mintha kissé a tilosban taposnék, átléptem a privát életembe. Akkor a másik énem kerekedhetett felül. Egyre szaporodó könyveimmel foglalkoztam, ha pedig időm engedte, elugrottam a prágai magyar könyvesboltba, ahol gyakran érdekes emberekkel találkoztam. Csehországi magyarokkal, a Szlovákiából vagy Magyarországról Prágában vendégeskedő irodalmárokkal és más művészekkel. Emellett az írógépemet használva rengeteget leveleztem. Abban a más nyelvi környezetben ez is sokat segített megtartani az anyanyelvemet.

Kollégái a tisztikarból sohasem hívták kaszinózni?

Hívtak, de a saját elfoglaltságaimra hivatkozva nem mentem velük. Egy idő után megszokták, bár volt, aki kinézett a körből. Viszont tudtam, hogy legalább a kötelező húsz évet le kell szolgálnom, következmények nélkül a szocializmusban nem léphettem volna ki a hadseregből. Most más a helyzet, már a kötelező sorkatonaság sincs, és aki manapság hivatásos katona, az jó pénzért szolgál.

És az 1989 előtti szemellenzős korszakban? Lehetett valaki úgy katonatiszt, hogy tudom, mi zajlik körülöttem, de engem ez nem befolyásol, nehogy kockafejűvé váljak?

Katonaéletem nagyobbik felét Kostelecben a tisztikar magasabb rangú beosztásaiban töltöttem. Voltam ezredparancsnok-helyettes és törzskarparancsnok is. Megvolt hát az ezzel járó hatalmam, de tudatosítottam magamban, hogy én sem rögtön alezredesként kerültem a seregbe. Amit tehát egykor nem kívántam, hogy velem tegyenek, azt később én sem tettem meg másoknak.

Ehhez „csak” emberiesség vagy abban a csupaszem-csupafül érában kurázsi is kellett?

Ez sokkal inkább egyéni hozzáállás kérdése volt. Egy alkalommal azonban számonkért az elhárítás. Amikor némi rátarti bátorsággal az egyik magánlevelemben az autogramgyűjteményembe a politikailag kegyvesztett Alexander Dubčektől kértem saját kezű aláírást. Kisebb kalamajka után a dolog lezáratlanul maradt, de többször már nem piszkálódtak a levelezéseim kapcsán.

Ön a mellkasfeszítő ötvenes évek generációja, ráadásul a katonáknál formálódott talpig férfivá. Úgy tűnik, ez az egész korosztály mostanság félre van állítva, nem jut rá elég figyelem. Ez a generáció le van árazva?

Embere válogatja. Akinek értelmes hobbija van, sohasem fog elveszni, és a társadalom, a saját közössége számára hasznos tud maradni. Lényegében rengeteg múlik azon, van-e valakinek egyáltalán elképzelése az egyéni életéről. Aki csak önmagába zárkózik, az nyilván borúlátóbb is.

Könyvespolcainak ihlető csendjében mennyire érdekli a zajos közélet? Egy katonaember hogyan viseli a hatalom dölyfösségét, a talmi gőgöt, amivel ’89 után hamar megfertőződött a köznapi lét?

Nehezen. Utálom a politikát, mert mit lehet azon szeretni?! Itt, vagy Magyarországon, akár a nagyvilágban. Igyekszem kívül maradni, és felülnézetben, távolságtartással kezelni. Az én világom a könyveim között van.

A Bibliotheca Pro Patria magánkönyvtár kitartó munkával összegyűjtött respektábilis állománya nemcsak impozáns látvány, hanem nehezen fölbecsülhető érték is.

Az eszmei értéke talán tényleg megbecsülhetetlen. Igazi becsét sohasem pénzben mértem, mert soha nem sajnáltam a ráfordított költségeket. Nálam számos olyan kötet található, amelyből a szerző által dedikálva egyetlen példány maradt fenn.

Tartsam könyvmágusnak? Hogy viselné? Vagy eposzi előnévnek tartja, ha le is írom, hogy a felsőszeli könyvmágus Oros Lászlónál jártam?

Akár egy jóindulatú meglátással felérő megtiszteltetésnek is vehetném. Ez a magángyűjtemény számomra vértet és pajzsot jelent az emberek mindennapjaiban dúló rémséges indulatok meg gyűlöletek ellen, mert ma sem élünk egy jó világban.

Önmagának gyűjti?

Magam gyűjtöttem, az állományát céltudatosan rendszerezve, de nem önmagamnak. Úgy tervezem, hogy a Bibliotheca Pro Patria itt maradjon a szülőfalumban; és úgy körvonalazódik, hogy gondos kezekbe kerül hagyományának és hírének öregbítése is. A dolgok lényege is az, hogy meglegyen a szellemi műhelynek tűnő és hiteles kisugárzása.

Akkor hát mi a véleménye arról, hogy a mai kütyüvilág digitális őrületében megváltoztak az olvasók? Minő szerepe van még a lapozgatható könyvnek, ha egy 10-11 éves gyereket úgy kell odakötözni a székhez, hogy olvasson? Bántja ez Oros Lászlót?

Naná, hogy bántja. Viszont meggyőződésem, hogy a nyomtatott könyv a jövőben sem fog eltűnni. Mert egyszerűen nem tűnhet el. És talán az olvasók sem rosszabbak. Nem úgy a könyvek ára! Gondolja meg, régen tíz, tizenöt, húsz korona volt egy könyv. Manapság euróban ugyanennyi vagy több. Na most az emberek fizetése nem ehhez a „szorzóhoz” igazodva van megszabva. Nagyon nehéz előteremteni a pénzt a kultúrára.

Hogyan él a könyvgyűjtő, amikor nem gyűjt, nem olvas, nem ír, nem dolgozik? Mit csinál úgy egyébként?

Nem nagyon van egyébként. És tényleg sokat dolgozom. Ezért sincs máig sem mobilom. Nem szeretném, hogy éjjel-nappal, úton-útfélen, bármikor elérhető legyek. Aki találkozni akar velem, vagy a könyvtárat jönne megnézni, az megtalálja a módját. Akivel én találkoznék szívesen, azt felhívom vezetékes telefonon, vagy e-mailt küldök neki. Fontos, hogy az ember jól éljen az idejével. Mert közben telnek a napok, szaladnak a hónapok.

Az évszázad sakkozója, Polgár Judit egy interjúban azt mondta: azért sakkozik, mert szeret játszani. Oros Lászlóban azért él a szenvedély, mert szeret rendezetten könyvet könyvhöz gyűjteni? Még ha félig beleőszült, belekopaszodott is?

A katonáéknál beleszoktam a rendezettségbe. Nálam nem halmokban tornyosulnak a könyvek, hanem ábécé meg szerzők, meg korok és témák szerint. Katonásan. Álmomból felrebbenve is tudom, mi hol van. És az szintén igaz, hogy hetvenéves lettem közben.