Magyar állam és hadsereg 1918–1919-ben

A felidézésre és a történtekre való emlékeztetésre kiváló apropót szolgáltató „négyéves” centenárium mostanra már mögöttünk van, mégis, 1918–1919 katonapolitikájának bemutatása mit sem veszített aktualitásából. Különösen azért, mert mindaz, ami a háború végét jelentette, a katonák hazatérése, az eddigre szinte általánossá vált békevágy, valamint a háborús vereség várható súlyos következményeit mérsékelni próbáló és a menthetőt menteni kívánó újabb mozgósítások elválaszthatatlanok a Nagy Háborúnak nevezett első világégéstől. Sőt, a legújabb történészi kutatásokkal összhangban komoly érvek hozhatók fel amellett, hogy tulajdonképpen nem is ért véget a háború 1918-ban, hiszen a nagy állami egymásnak feszülések helyét regionális összecsapások, kisebb lokális háborúk, polgárháborúk, etnikumok közötti konfliktusok, a vegyes lakosságú területek hovatartozása érdekében kirobbantott paramilitáris küzdelmek vették át. Minden szempontból meglehetősen furcsa tehát az a roppant összetett helyzet, ami a háború „végi” katona- és társadalompolitikát és államközi diplomáciát alakította.

2019 év végén jelent meg Révész Tamás fiatal hadtörténész tollából egy remek hiánypótló kötet, amely a magyar állam és hadserege 1918–1919-es időszakába kalauzolja az olvasókat. A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetemen diplomázott történelem–levéltár szakon, ezt követően tanult a berlini Humboldt Egyetemen és a King’s College London War Studies mesterszakán is, doktori disszertációját pedig 2018-ban védte meg a bécsi egyetemen. Ez a kötete a harmadik önálló munkája, amelyet 2016-tól az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport munkatársaként érlelt ki. A magyar és döntően angol és német szakirodalom felhasználása mellett Révész kutatásait a budapesti Hadtörténelmi Levéltár, a Hadtörténeti Múzeum Plakát- és Aprónyomtatványtárában, a Magyar Országos Levéltárban, a Politikatörténeti Intézet Levéltárában és az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában folytatta, de áttekintette az elengedhetetlen bécsi Kriegsarchiv legfontosabb vonatkozó levéltári dokumentumait is. Mondandója alátámasztására emellett kiterjedt sajtóanyagot is gyűjtött: mintegy negyven korabeli újság cikkeit böngészte át, és amelyekre utal a kötetben.

Bonyolult kép
Ahhoz, hogy a történész rendet tudjon vágni a száz évvel ezelőtt történtek bemutatásakor, időnként óhatatlanul leegyszerűsítésekkel dolgozik. Ilyenkor élesen elválasztja a még hamvaiban pislákoló Monarchia 1918 késő nyári, a Népköztársaság időszakának 1918 őszi és kora tavaszi, valamint a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. március 21-ével kezdődő pár hónapos világának határait. Persze mindazok a változások, amelyek ezekkel a politikai berendezkedésekkel jártak, élesen elkülöníthetők – tehát e tekintetben a szétszálazás indokolt, a téma iránt érdeklődő olvasók szerencséjére Révész olyan történész, aki remek eszközökkel hívja fel a figyelmet a történtek lineárisan egyáltalán nem (vagy csak nagyon nehezen) elbeszélhető, tűélesen szétválaszthatatlanul összefonódó, átfedésekkel és párhuzamosságokkal tarkított bonyolult világára. A történeti valóság ugyanis mindenkor sokkal összetettebb annál a múltról kialakított képnél, amit a történtekről önkéntelenül gondolni szoktunk. Ezt a bonyolultságot már kötetének borítója (és első illusztrációja) magában hordozza: egy 1919. március 25-én készült fényképet látunk, amelyen a Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadseregébe önként bevonuló tótkomlósi önkéntesek a sáros földön ülő és álló csoportjáról készült. Gondolhatnánk, hogy különösebb kunszt nincs ebben, ha a fotográfia egyes részleteinek közelebbi szemrevételét megspórolnánk. Szerencsére nem így járt el a szerző, aki  ezzel tökéletesen szemlélteti azon helyzetek bonyolultságát, amelyek 1918–1919-ben lejátszódtak. A zömmel szlovákok lakta település főterén készült csoportképen fiatal parasztfiúkat és idősebb férfiakat láthatunk, akik cigányzenészekkel álltak össze közös csoportképre. A képen az önkéntesnek állók jó része még a Monarchia csukaszürke uniformisát viseli, ebben „esküdtek föl” a Tanácsköztársaságra, a képen látható vörös lobogón szlovák nyelven az „Éljen az egységes nemzeti párt” felirat szerepel – amely tömörülés a 19. század közepén zömmel szlovák evangélikus értelmiségiekből alakult konzervatív szellemiségű Szlovák Nemzeti Pártot jelentette. Ez volt az a politikai formáció, amelyik 1918. október 30-án, Turócszentmártonban hitet tett az önálló Csehszlovákia létrehozása mellett. Tehát monarchista uniformis, az önálló csehszlovák nemzeti jelszó és az önkéntes belépés a radikális baloldali Tanácskormány hadseregébe: tökéletesen kataton eklektika és zavaros ideológiai sokszínűség 1919 tavaszának békés vármegyei településén.

Az összeomlás változó utóélete
Mindezzel a szerző célja vállaltan a magyar állam 1918–1919-es katonapolitikájáról és társadalmáról kialakított – sok esetben ma is monolit és egysíkú képek – lebontása, a toposz-romboláson túl pedig a háború utáni időszak „valós eseményeinek és jelenségeinek” megértése és interpretálása. A kötet bevezetőjében a háborút követő katonai leszerelésről és mozgósításáról készült különböző történészi értelmezéseket mutatja be. A korszak hadtörténete historiográfiájának vizsgálatakor radikálisan eltérő értelmezésekkel találkozhatunk. Eltérő hangsúlyokkal ugyan, de a Horthy-korszak ellenforradalmi narratíváját kialakító emlékiratszerzők és katonai szakíróként tovább működő hadtörténészek szerint a háborús összeomlást követően a magyar csapatok szervezetten („zömében intakt módon”) tértek haza a frontokról, így „ezekkel az egységekkel [...] meg lehetett volna védeni a történelmi Magyarország egy részét, vagy akár az egészét is”. Az ifjabb Andrássy Gyula, Windischgrätz Lajos, Lukachich Géza és Breit (később Bánlaky) József szerzőkkel fémjelezhető kánon szerint az állami/területi integritás védelme zömmel „Károlyi Mihályék” naiv pacifista politikája, a fegyveres honvédelem feladatának elodázásában végletesen mulasztó hadügyminiszter, Linder Béla és az ország érdeke elé hatalmi ambícióit helyező katonatanácsi kormánybiztos, Pogány József miatt nem sikerült. Ezek a szerzők egyetértettek abban is, hogy a Tanácsköztársaság által indított felvidéki hadjárat átmeneti katonai sikere alapvetően a „nacionalista szellem” „újraéledésének” volt köszönhető, amelyben a régi tisztikar és a legénység elköteleződésében a döntő – és ebben igazuk lehet – a bolsevik ideológia helyett sokkal inkább a magyar többségű területek megvédése volt. A korszak 30-as évek végére/40-es évek elejére perifériára szorult szerzőinek másik szándéka a Székely Hadosztály harcainak az ellenforradalmi narratívába való beillesztése volt, amelyben a hadosztályt a románok és a bolsevikok ellen egyszerre harcot vívó alakulatként mutatták be. A Tanácsköztársaság bukását követően emigrációba kényszerült liberális és szociáldemokrata szerzők ellennarratívájában viszont felerősödött a háború végére totálisan összeomlott Habsburg Birodalom képe, valamint a kaotikus viszonyok közepette ellenőriz(het)etlenül hazaözönlő, a tisztikarát eddigre gyűlölő fegyelmezetlen legénység képe. A hadsereg leszerelése így a fegyelem és a rend helyreállításának kétségbeesett kísérleteként értelmeződött. A két háború között kialakult kommunista narratíva szerint viszont a felbomlás „a legénység ekkorra már egyértelműen kommunista szelleme miatt következett be”, akik „bolsevik típusú forradalmat szerettek volna”. A hadsereg leszerelése így a történelmi fejlődés útját álló Károlyi-kormány „ellenforradalmi” akciója volt csupán, amit Károlyiék népszerűtlen és sikertelen hadseregszervezésével szemben a „dolgozó rétegek” későbbi lelkes és tömeges belépésével véltek alátámaszthatónak a Kommün Vörös Hadseregébe. 1945 után fordult a kocka: a korábban marginális marxista szempontú feldolgozások váltak sokáig kizárólagos egyeduralkodóvá, ezzel párhuzamosan a korábbi konzervatív és liberális szerzők kerültek perifériára. Az utóbbi három évtizedben viszont 1918–1919 katonai kérdéseivel kevesen foglalkoztak.

Legendátlanítás
Révész sikeresen számolt le az egykori résztvevők és a különböző korszakok diskurzusalakítóinak féligazságaival, tudatos ferdítéseivel és legendáival. Álláspontja szerint „a magyar állam összeomlása korántsem történt olyan hirtelen és drasztikusan”, mint ahogy azt gyakran állítani szokták, és ugyan az 1918-as őszirózsás forradalom valóban fontos cezúrát képez, mindazt, amivel járt, inkább tekinthetjük „folytonosságnak” mintsem „törésnek” az újkori magyar történelemben. Fontos – és új – megállapítása az is, hogy a Károlyi-kormányzat leszerelési politikája a vesztes országokkal való összevetésben lényegében „viszonylag konzervatív” szellemiségű volt, és nem pusztán ad hoc improvizációt jelentett: 1918 decemberéig ugyanis a Monarchia összeomlása előtt rögzített tervek szerint szerelték le a hadsereget, és az őszirózsás forradalmat követően –ugyanígy – a háború előtti elvek alapján mozgósították újra a magyar haderőt. Ugyanez a folytonosság elmondható a lokális vizsgálódásokat követően is: a hazaérkező csapatok fogadásának koreográfiája, a pályaudvarokon elhangzott beszédek nyelvezete, valamint a katonákról való gondoskodás technikáinak vizsgálata is tovább élő hagyományra utalnak. Révész „folytonosság-tézisét” támasztják alá azok a módszerek is, ahogy az 1918 novemberében újonnan alapított rendvédelmi alakulatokat toborozták. És ugyan a szakszervezetek részvétele a rendőri akciókban feltétlenül újdonságnak számított – állapítja meg a szerző –, a szociáldemokrata vezetők eszközei ugyanazok voltak, mint a háború előtti tömegtüntetések során alkalmazott módszerek.

Viselkedés, helyi érdek, lokális identitás
A szerző számos forrás segítségével igyekezett rekonstruálni a hazatérő katonák viselkedését is. Úgy véli, a korszak progresszív ideológiái, a nacionalizmus és a szocializmus kétségtelenül hatottak ugyan a gondolkodásmódjukra, ezen ideológiák nyelvi eszközeinek használatán túl a katonák viselkedését szűkebb környezetük határozta meg. Ez utóbbi – a globális helyett sokkal inkább lokális gondolkodás – szép példái mutathatók ki a háborút követő hadseregszervezési kísérletek összevetésében is. Amíg ugyanis a toborzás a reguláris haderőbe nehézkesen haladt, és nem is volt túlságosan sikeres, a megerősödött szerepű helyi törvényhatóságok saját rendfenntartó alakulataikba majdnem háromszor annyi katonát tudtak toborozni. Mindez azt mutatja, hogy a háború végén sokkalta erősebb és konkrétabb hívószó volt a saját lakókörnyezet védelme, mint az ország absztrakt területi integritásának megóvása. Ugyanez magyarázza azt is, amiért az egyes nemzetőrségek a lakóhelyüktől távol csak zsold fejében voltak eredményesen használhatók, vagy amiért a székely hadosztály toborzó akciói az Alföld magyarlakta – zömük szülőföldjétől és a demarkációs vonalaktól ugyanakkor messzire eső – részein meglehetősen eredménytelen volt.

Egy háború végi hadsereg kultúr-, társadalom- és mentalitástörténete
Révész könyve számos fontos és új megállapítást tesz 1918–1919 időszakáról. A szakmai újdonságok mellett külön erénye a könyvnek, hogy a hadtörténész szerző bátran szakított a „klasszikus hadtörténetírás” gyakran inkább leíró jellegével, a kívülálló számára nehezen követhető katonai szakzsargon „nyelvi bravúrjai” és érdeklődési horizontja helyett komoly hangsúlyt az egyszerű katonák hétköznapi világa és az őket ért változó hatások bemutatására helyezett. Persze a magyar állam hadtörténetének és a hadsereg mentális horizontjának közérthető interpretálása mellett még ennél is többről van itt szó. A kötetben a haderő felbomlása, az egyes kormányzatok katonapolitikája és katonai mozgósítása valósággal a korszak magyar hadserege kultúr-, társadalom- és mentálistörténeteként olvasható. Mindezek mögött pedig nagyon szépen bomlanak fel az időszak általános viszonyai, valamint a korszak háborús magyar társadalmának jellemzői.

Ahogy azt Révész utószavából megtudhatjuk, a tótkomlósi szlovák önkéntesekről készült felvétel a volt vörös katonák (a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött) visszaemlékézései között lelhető fel. Ezekben az ekkor már veterán katonák az éppen uralkodó „nagyelbeszéléshez” igazított beszámolóik beküldése mellett zömmel nyugdíjemelésért folyamodtak. Nem így tettek ugyanakkor az egykori tótkomlósi bevonulók: a fotóhoz mindössze egy rövid leírást és a bevonulók névsorát csatolták. Zömük ekkor, feltehetőleg, nem volt már az élők közt, sokan pedig Csehszlovákia állampolgáraként éltek – áttelepülve oda, ahol egykor magyar vöröskatonaként harcaikat vívták az imperialista „burzsoázia” uralma ellen. Az egykori lelkes önkéntesek sorsa is jól példázza, hogy 1919 és utóélete is mennyivel színesebb, mint ahogy gyakran gondoljuk, és semmi sem olyan fekete-fehér, mint ez a sáros-földes utcán készült réges-régi felvétel.

Bödők Gergely

(Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben. Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.)