Értékek és gagyiságok

A kortárs képzőművészetről gondolkodva kezdjük azzal, kedves olvasó, hogy valóban nincs egyszerű dolgod. Gyakran tényleg piszok nehéz szétválasztani értéket és gagyiságot, a szépséget és a szépelgést, a komolyságot és a komolykodást, a kritikai reflexiónak alávetett, a giccset adott horizontok felől érzékenyen és tudatosan témává emelő művet az alanyi, kinyilatkoztatásszerű, negédesen gőgicsélő giccstől. Sokszor valóban jogosan érzed, hogy a dolog nagy része nem más, mint blöff. A most induló sorozat révén éppen ezért szeretnénk neked néhány fogódzót, igazodási pontot adni, és olyan munkákat, életműveket (és ezzel együtt értelmezési ösvényeket is) felmutatni, melyek által remélhetőleg kevésbé gyanakodva-idegenkedve tekintesz majd a kortárs képzőművészet (egyébként hihetetlenül sokszínű és izgalmas) jelenségeire. Közünk van hozzájuk Olyan művészekre gondoltunk, akiknek közük van Szlovákiához (itt születtek, tanultak, itt működnek, élnek, dolgoznak közöttünk), másrészt így vagy úgy, a magyarsághoz, a magyar nyelvhez is kötődnek, mégpedig akkor is, ha ez a kötődés alig vagy egyáltalán nem olvasható ki munkáikból. Olyan kortársakról van szó (valódi kortársiasságra gondolunk, vagyis az önmagában nem kritérium, ha az illető testi mivoltában itt leledzik köztünk), akik szerintünk bárhol Európában megállnák a helyüket, csak éppen számunkra még egy fokkal kedvesebbek és érdekesebbek, hiszen valamilyen módon közünk van hozzájuk, közülünk valók. Lesznek majd nagy, ismerősen csengő nevek, befutott arcok, ígéretes fiatalok (és legalább annyira ígéretes nem fiatalok) – na és jópár olyan név is, akiket a langymeleg, jórészt zárványszerű, békalencsés szlovmagy közeg (közbeszéd) egyáltalán nem tart számon, miközben mondjuk komoly szakmai platformok (Pozsonyban, Budapesten, Prágában, Bécsben stb.) meg annál inkább. Persze nem egy gránitszilárdságú, mozdíthatatlannak vélt kánont akarunk megrajzolni (bár értelemszerűen lesz az egésznek egy hall of fame-jellege, hiszen mégiscsak valaminek a legjaváról lesz szó). Nem is egy művi distinkciók mentén megalkotott, kényelmesen körülhatárolt – majd szlovákiai magyarként felcímkézett – rezervátumot kívánunk megkonstruálni, ahol a beválogatott személyek közti fő értékszervező elv a klub tagjainak erős vagy még erősebb magyarságtudata és/vagy egy régióhoz való kötődése (ill. ennek rendszeres, kinyilatkoztatásszerű megjelenítése) lenne. A bemutatásra kerülő személyek sokan vannak és sokfélék, különböző nemű, korú, ilyen-olyan meggyőződésekkel, alkotói preferenciákkal teli, más-más habitusú, világlátású, különféle médiumokkal dolgozó (médiumokban gondolkozó) emberek – némelyikük nem is Szlovákia területén él, jópáran közülük csak törve beszélik a magyart. Ami közös bennük, az az, hogy valamit jól (következetesen jól), izgalmasan és kortársi módon csinálnak.  Kiigazodni a dzsungelben Mielőtt belevetnénk magunkat a művészetről (művészetelméletről) való gondolkodás bizsergető örömeibe, nem árt azért jelezni, hogy egy rakat nehézséggel (és meg több kérdőjellel) állunk szemben. Az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolok arra, hogy bizony milyen nehéz, már-már lehetetlen egy kívülálló (nem szakmabeli, nem burokbeli, nem hétről hétre vernisszázsokon és szemináriumokon edződő specialista) számára a kortárs képzőművészet dzsungelében kiigazodni.  Merthogy igen sok gyanú, kétkedés, fenntartás övezi ezt a dzsungelt: az az érzésem, hogy számtalan – olvasott, tanult, irodalmat kedvelő és értő, színházba járó – egy szó mint száz, igényes, kritikus kultúrafogyasztó ember előtt is úgy jelenik meg a kortárs képzőművészet (ill. a legtöbb hozzá köthető jelenség), mint egy javarészt obskúrus, félig-meddig mágikus, átláthatatlan és értelmezhetetlen közeg. Egy bennfentes mikrokozmosz, melyben ilyen-olyan teremtő egók, megértett és meg nem értett zsenik, kreatív csodabogarak, tudorok, specialisták és connaisseurök a banálisabbnál banális, és/vagy a valóságtól teljesen elszakadt dolgokról is szofisztikált szóbuborékokban és grandiózus gondolatgirlandokban képesek értekezni. Klisé, de igaz Ez egyrészt persze egy ordas klisé, másrészt meg az a vicc, hogy ez sok esetben tényleg így is van. Piszok mód nehéz eligazodni az ún. szcénán belül (miközben evidens, hogy nem egy színtér van, hanem ezer meg ezer: a képzőművészek világa egy rendkívül tagolt, rétegzett, zegzugos, számtalan kis bugyorral, fülkével, ketreccel, poronddal, ki- és beszögelléssel teli biotóp, amely csak úgy hemzseg az árutermelő – és az árut értékesíteni, beárazni kívánó alanyoktól.  A művészek és a teoretikusok (van úgy, hogy e kettő egybemosódik) közt is rengeteg dogma, kendőzött vagy kendőzetlen, rejtett vagy manifeszt ideológia, meggyőződés, értékrendszer (slamposan fogalmazva: irányzat) feszül egymásnak, ezért is fenemód nehéz egy nem burokbelinek a „kortárs képzőművészetről” vagy pláne annak nevében beszélni, érvelni. Merthogy korántsem egy homogén mezőről van szó.  Eleve megkérdőjelezhető, hogy mit és hogyan tanulunk a képzőművészetről az iskolában. Rendszerint, ugye, az van, hogy végigzongorázzuk az izmusokat, a reneszánsz után jön a barokk satöbbi, illetve rajzolunk egy nagy ívet a lascaux-i barlangrajzoktól az ún. posztmodernig (de ez a posztmodern-izé inkább már nyűg és probléma, tanárnak-diáknak egyaránt, meg amúgy is rohanás van, nyakunkon az érettségi, monitor meg PISA-teszt). Alapvető hiányosságok Mindenesetre míg irodalom- és nyelvtanórán menetrendszerűen megismerkedünk az összes létező verslábbal, eposzi kellékkel, rímképlettel, zöngés és zöngétlen mássalhangzóval, igekötővel, névmással, addig a vizuális kultúra terén hihetetlen nagy hiányosságok halmozódnak fel. Nem feltétlenül nevekre, évszámokra, szakterminológiára gondolok, hanem arra, hogy alapvető horizontok, a képzőművészethez való közelítés mikéntjének elemi formái és foglalatai nem tudnak kifejlődni. Aztán nem árt, ha tudatosítjuk, hogy maga a galéria szó is mennyi mindent jelenthet – egyáltalán, hogy vannak kereskedelmi galériák (melyek – bármennyire is kendőzik ezt – alapvetően kommersz értékesítőhelyek). Aztán vannak állami, megyei, városi fenntartású galériák, múzeumok, a független platformokról, civil kezdeményezések által életben tartott art space-ekről nem is beszélve.Eleve egész mást jelent (más korlátokat, lehetőségeket von magával) egy gyűjteménnyel rendelkező intézmény fenntartása, mint egy kizárólag váltakozó kiállításokra koncentráló kiállítóhely működtetése.  És hát itt is: ahány galéria, annyi féle profil, irányvonal (finanszírozási rendszer, tulajdonosi struktúra és kompromisszum). Sőt előfordul, hogy egy adott intézményen belül is eszméletlen minőségbeli különbségek fedezhetők fel. Van, hogy ugyanabban a pazar, csili-vili hófehér teremben korszakos fontosságú műalkotások hatod-, hetedrangú iparosmunkák és felejthető giccsdarabok közt lóg­nak (ilyen például a pozsony-du­nacsúni Danubiana).  Mindemellett saját tapasztalatból írhatjuk, hogy létezik jónéhány állami (megyei) fenntartású intézmény, melynek élén haveri-rokoni alapon kinevezett, remek politikai kapcsolatokkal rendelkező, szakmailag finoman szólva sem a helyzet magaslatán álló igazgató áll, miközben az intézmények alkalmazottjai, beleértve a doktori fokozattal rendelkező művészettörténészeket, kurátorokat, muzeológusokat szomorúan nevetséges bérekért dolgoznak. Szervilitás és hozzá nem értés A burkon kívüli szemlélő számára nyilván az sem egy nagy segítség, hogy a sokak által nézett tévés beszélgetős műsorokba nagyságrenddel kevesebb képzőművész kap meghívást, mint például színész vagy irodalmár – így aztán az sem meglepő, hogy széles néprétegeknek (magyar nyelvterületen legalább is) a Nagy Kriszta (Tereskova) nevű médiatermék számít „a” par excellence kortárs képzőművésznek.  És hát valljuk be, az sem éppen szerencsés, hogy a lapok hasábjain rendszeresen olvashatunk hihetetlenül szervilis, hozzá nem értő, mindennemű kritikai reflexiót messzemenően nélkülöző bemutatásokat, amelyek nem mások, mint huszadrangú, nagy egóval megpakolt művészemberek többé-kevésbé bújtatott PR-cikkei. Mindehhez hozzájárul az az irgalmatlan túltermelés, amely nemcsak a szűkebb értelemben vett (szakmai fórumok által számon tartott) képzőművészeti szcénát érinti, hanem az újra és újra megtermelt látványok piacának jellemzője: már azzal is komplett emberéleteket lehetne eltölteni, hogy okostelefonunkon szép (szebbnél szebb) látványokat nézegetünk.  A képzőművésznek, ennek a globális, permanens versenyhelyzetet generáló, mindennapi észlelésünket, világra való rálátásunkat alapjaiban formáló gigantikus képáradat ellenében kell mondanivalóját meghatároznia. Rendkívül izgalmas, ugyanakkor cseppet sem egyszerű feladat.  Csanda Máté, művészettörténész