Amikor túszul esett a Duna…

Kedves Lajos, azokban az indulatos időkben az emlékezetes „Dunaszaurusz” meg a „Papírtigris” vitáiban naponta megjelentek a helyszíni híreid és tudósításaid. Így arról is, hogy 1992. október 12-én Július Binder hivatalosan bejelentette, „túszul ejtve” az öreg Dunát, huszadikán megkezdődik a folyam elterelése.

Igen, ami azután négy napot még késett. A szlovák fél Dunacsún és Gútor között – Binder úrnak, a pozsonyi Vízgazdálkodási Beruházó Vállalat igazgatójának irányításával – végül is október 24-én látott neki a folyam elterelésének, hogy annak vize a bősi erőműhöz vezető felvízcsatornába folyjon.

Hogyan emlékszel arra a napra? Izgalmas látvány volt, vagy inkább lehangoló, esetleg hátborzongató?

Számomra a beletörődést jelentette, és önmagamban az akkor már hosszan húzódó folyamat kényszerű lezárását. Persze, rossz volt látni, ahogyan Dunacsúnnál előre eltervelten először két teherszállító bárka szélességére szűkítették, majd tényleg elterelték a Dunát. Bár aki figyelte ennek régebben tartó előkészületeit, azt ez a végjáték nem érhette meglepetésként. Én végig figyelemmel kísértem az elterelés készülésének egyes fázisait; aznap pedig éppen Lipták Béla mellett álltam a parton, és néztük, mi is történik.

A bősi vízerőműről szóló hosszas csehszlovák–magyar diplomáciai tárgyalásokról eleve borítékolni lehetett, hogy zsákutcába jutnak?

Szerintem igen. A Bős körüli kötélhúzás sohasem volt teljesen tiszta játszma. A döntéshozatali szinteket nézve tulajdonképpen egyik oldal sem akart igazán megegyezni. A mából visszapillantva, Magyarországon még 1985-től a Duna Körben folyt érdemi vita a vízlépcsők ügyéről, de az csak a civilek szintjén folyt. Nálunk a rendszerváltás után és egyben kormányzati nívón egyedül a csehszlovák környezetvédelmi miniszter, Josef Vavroušek volt az a politikus, aki valóban szakmailag foglalkozott ezzel a problematikával, de a kompromisszumokra épülő javaslatai nem találtak megértésre.

Végül az úgynevezett C-variáns megépülésével mekkora mélyütést kapott a természet- és a környezetvédelem? Hiszen az erőmű vidéke addig védett terület, tájvédelmi körzet volt!

Az érintett Duna-szakaszon a somorjai és a gútori határból eltűnt az ártéri erdők jelentős hányada, az most a víztároló medence alatt van. A maradék parti erdő, illetve a valamivel távolabb eső részek sem mondhatók már ártéri erdőknek. Mindaz, ami ezen a tájon eredetileg annak számított, sajnos már nincs meg. A fennmaradt természet pedig mostanára átalakult egy ligeterdővé, egy parkerdővé. Ott a természet nem szűnt meg létezni, a maga megváltozott módján tovább él; tehát a vízlépcső környékét, szerencsére, nem érte totális természeti katasztrófa. Mondhatni, hogy a táj él, és így ennek a meglévőnek is örülni kell, noha ez már távolról sem az, ami ott annak természeti teljességében, szépségében és egyediségében korábban megvolt. Kissé kínos iróniával azt szoktam mondani, hogy a Duna vidékének ez a mai állapota bizony nem a gemenci erdő, vagy Pozsony fölött, a határ osztrák oldalán a Donau Au nemzeti park. Azt ha jön a megáradt Duna, akkor jótékonyan elönti.

Még a rendszerváltás előtt – 1988 szeptemberében – a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága külön dokumentumban tiltakozott a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer felépítése ellen. Később, illetve más civil fórumokon a Szlovákiai Természet- és Tájvédők Szövetsége, az 1989-es fordulat után hamarosan megalakult Zöldek Pártja, majd a nemzetközi Eurolánc és a Csallóközi Városok és Falvak Szövetsége is fellépett a vízerőmű ellen. Akárcsak a diplomáciai tárgyalások, ezek a tiltakozások szintén kudarcra voltak ítélve?

A civilek felszólalásai főként akkor sokasodtak meg, amikor 1989 novembere után már nyíltan lehetett Bős ellen ágálni. Eközben az erőművet ellenzők és az azt támogatók tábora között annyira megkeményedtek a frontvonalak, hogy az álláspontjaik pár hónap alatt szinte minden kompromisszumot kizáró pozíciókba merevedtek. Megjegyzem, a létesítményt akkoriban radikálisan elutasítók körében számtalan olyan ember is volt, aki a rendszerváltás előtt egyetlen szót sem emelt a vízlépcső ellen... Nyolcvankilenc előtt, szakértői szinten és határozott formában, prágai disszidensként Josef Vavroušeknek volt egyik ellenzéki témája Bős ügye. Így az is megérthető, ha a rendszerváltás után lélekerőben éppen ő jutott el odáig, hogy hivatalosan kijelentse: a lényegében kész mérnöki építményt nyilván nem lehet lerombolni, ezért kompromisszumokat kell keresni. Az ő alapvető javaslata az volt, hogy Csehszlovákia fejezze be a bősi erőművet, de a munkák még hátralévő részében minimalizálja a környezeti károk okozását; illetve lásson hozzá a helyrehozható károk mielőbbi rekonstruálásához. Szakértői csapatával ennek több változatát is kidolgozta. Így ha a D-variáns érvényesül, akkor a mai alakjában ismert víztároló nélkül is rávezette volna Bősre a folyam vizét. Ennek köszönhetően például Somorja környékén az akkor már csúnyán megrongált természeten egy rendszeresen vízhez jutó ártéri terület megteremtésével visszaállhatott volna a környezet természetszerű élettani egyensúlya. Napjainkra pedig talán már el is felejtjük, hogy ott előzőleg durva természetrombolás történt. A vita ekörül hónapokig húzódott, végül már Pozsonyban a Vízügyi Kutatóintézet addig hallgatásba merülő dolgozói is támogatták ezt a szándékot. Már „csak” a politikusoknak illett volna egyet lépniük ebbe az irányba. Ők Pozsonyban azt mondták: itt a kormányzati politika akkor vállalja ezt a variánst, ha Magyarország garanciát ad arra, hogy beleegyezik ebbe a megoldásba. Ott azonban azzal az elvető állásponttal zárkóztak el ettől, hogy a vízlépcső terve megbukott. Nem sokkal ezután került pozícióba Július Binder, és következtek 1991–1992 indulatosan mozgalmas hónapjai is, amikor a karhatalom fellépéseivel szemben több esetben a pozsonyi parlament magyar képviselői védelmezték meg az erőmű ellen tiltakozó tüntetőket.

Magyarország hivatalosan is fölmondta a közös vízerőműről szóló 1977-es bős–nagymarosi szerződést. A csehszlovák felet – különösen a föderatív állam szlovák országrészét – a nacionalizmus fűtötte, hogy vehemensen belefogjon legalább a bősi vízlépcső realizálásába?

Ami tény, hogy építményként a bősi vízlépcső 1989 végére gyakorlatilag megépült, lényegében készen állt. A Duna elterelése pedig a ’90-es évek legelején az önálló Szlovákiáért zajló harc egyik jelképe lett. És nemcsak a magyarokkal, hanem a csehekkel szemben is. Viszont az ezzel járó huzavonában gerjedő diplomáciai botrányok súlya – „ügyesen” – még nem a magabíró Szlovákiát, hanem az 1992 szilveszteréig közös állam Csehszlovákiát, így hát Prágát terhelte. De az szintén igaz, hogy itt az emberek többsége különben sem tartotta elképzelhetőnek, hogy egy javarészt már elkészült vízerőművet Európa szívében végül ne lehessen üzembe helyezni!... Föltehetőleg Vladimír Mečiar bizalmát élvezve, ekkor tűnt fel a semmiből és lépett elő az egyik napról a másikra vezérigazgatóvá Július Binder.

Ő miként él az emlékezetedben?

Szakmailag egy középkáder volt a Hydroconsult nevű cégben. Hirtelen előtűnése mindenki számára meglepetés volt, és ez az új helyzet a szakmát is még jobban megosztotta. Voltak az igazi Binderek, illetőleg a „zöldbinderek”, akik ugyan a saját elméleteikről meg stratégiákról beszéltek, de lelketlenül nem törődtek annak következményeivel, ahogyan Binder úr véghez vitte az ominózus C-változatot. Ő célba ért, a zöldpártiak vesztettek; nekünk meg a nyakunkon maradt ennek az egész ügyletne az öröksége.

Ennyi idő elmúltával mit tudunk például az egész mű műszaki állapotáról?

Nézd, áll itt mellettünk egy hatalmas kolosszus, a bősi vízlépcső, ám a mai napig sincs egy olyan civil szervezet, egy polgári társulás, amely küldetésszerűen figyelné. Ha az üzemeltetők nem szólnak valami hibáról, netán egyéb gondról, vagy esetleg nem ők maguk szivárogtatnak ki valami rázós információt, akkor nincs egy szerveződés, amely rákérdezne náluk. Például igaz-e, hogy ott is, ahol nem szabadna, derék vastagságú repedéseken spriccel a víz, vagy hogy ez pusztán rosszhiszemű szóbeszéd. Így maradnak csupán az alkalmi hírek, meg a szabad szemmel amúgy is látható javítások. Most uniós forrásokból és 140 milliós költséggel a zsilipkamrák teljes nagyjavítását végzik.

Az esetleges veszélyeitől védve vagyunk, vagy védtelenek?

Én soha nem is mondtam, soha nem is írtam le, hogy az erőművön ez-az akut veszélyt jelent. Ha tehettem, inkább utánanéztem például azoknak az elemzéseknek, hogy ezen a tájon mit érdemes számontartani a földrengésekről. És ha az elérhető adatok szerint a 7-es vagy a 8-as fokozatig áll a tározó, áll a töltés, akkor a 4-es erősségűtől nem tartok. A Duna elterelését megsínylett erdőket nézve persze szomorú vagyok, ahogy nem örülök az elkerülhetetlen kompozásnak. Ami mérgesít, hogy a diplomaták, célravezető tárgyalások helyett, újabb 25-30 éve csak a meddő mosolyszínházat játsszák. Elvégre a hágai Nemzetközi Bíróság is kimondta, hogy mind magyar, mind szlovák részről tessék jóhiszemű kompromisszumokat keresni. Például az ágrendszer megoldható problémáira.

Egyébként lenne mit tudnunk a „Dunaszauruszról”, de máig sem beszélünk róla? Eleinte süketnémán elfogadtuk, mára meg belenyugodtunk?

Amíg jön a víz és ráeresztik a turbinára, az forogni fog. És amíg amott állnak az Alpok, emitt Duna is lesz. Szerintem ha a folyam elterelésétől eltelt harminc év alatt valami igazán nagy baj adódott volna a bősi vízlépcsővel, az kiderül. Amikor például jó pár éve az árvai vízduzzasztó tárolómedencéjét kellett kiüríteni, mert elromlott a völgyzáró gát, akkor egyszerűen leengedték azt a víztömeget, a hibajavítás után pedig visszatöltötték, és az erőmű megy tovább.

Te a Duna elterelését igazán közelről követhetted. Mára milyen vélemény fogalmazódott meg benned a bősi vízlépcsőről?

Akkor csalódottan azt láttam, hogy egyik fél sem engedett, hogy nincs semmi kompromisszum, így meglesz a „Papírtigris”, a Duna meder- és ágrendszerét megrontó C-változat. Azokban az időkben itt főként az idősebbek lelkében egy világ omlott össze. Tőlük fiatalabb szemmel ma azt mondom magamnak: egyszerűen úgy vagyunk ezzel a vízlépcsővel, hogy már nem érdemes folyvást idegeskedni miatta. Az egyetlen örömöm pedig, hogy pár éve rátaláltam egy szakmai elemzésre, mely szerint – a hajózó út kötelező fenntartása mellett – idővel feltöltődik a víztároló medence. És akkor itt a természeti környezet is új erőre kaphat.