Magyar Pozsony – szerelmes levél. VEZÉRCIKK

Csúnya, szürke, lepukkant hely, omladozó oromzatokkal, gigantikus munkásőrszobrokkal meg partizánokkal, a régi várost idéző házak, utcák hűlt helyével, gombamód szaporodó színtelen nyúlketrecekkel a Duna-parton, ízléstelen szocialista-realista hasábépületekkel a belvárosban is. Valahogy ki kell bírni ezt az egyetemi öt évet, gondoltam, és minden hétfőn a pénteket vártam, amikor utazhattam haza, a szülői házba. Aztán hamar megtaláltam a JAIK-ot, a magyar diákok József Attila Klubját, ahol hasonszőrűekkel értelmesen vitázva, okos beszélgetéseket, programokat szervezve múlattuk az időt. Pozsony, téged akkor sem szerettelek, a JAIK-ot viszont nagyon. Volt, hogy egy előadás miatt még a hétvégére is maradtam. A kultúra s a közösség áldásos hatása. (Ezért is nagy bűn, amikor hatalmilag e kettőre tenyerelnek rá.) Tavasszal már rendszeresen pendliztem a Csalogányvölgy, a Šafárik és a Május 1. tér között, a kollégium, az egyetem és a Csemadok-székházban működő ifjúsági klub háromszögében. Ha még a nap is sütött, már nem is láttalak olyan csúnyának, Te Pozsony, sőt, mikor rájöttem, hogy boldogulok én itt magyarul is, már meg sem láttam az ormótlanságaidat, az Egyetemi Könyvtár, a Mihály-kapu, a várba vezető szűk kis utcák szépségét csodáltam. Mondjuk, a Dóm a tövébe épített híddal és autóúttal továbbra is nagyon idegesített, ám hirtelen más érdekeltségeim lettek, férjhez mentem egy pozsonyi fiúhoz. Akinek a gyökerei a szülőfalumba nyúltak, úgyhogy együtt is azon ábrándoztunk, hogy telepedünk le majd ott, és virágoztatjuk fel a magyar közoktatást és közösségi kulturális életet. Még telket is vettünk.

Aztán magasabb erők úgy akarták, hogy ne kelljünk a falunak, te, Pozsony viszont befogadtál. A telket eladtuk, lettünk először püspökiek, majd főréviek, de hétvégenként rendre utaztunk haza. Minden alkalommal megdobogott a szívem Kisújfalut elhagyva a köbölkúti halálkanyar tájékán: itthon vagyok. Mígnem egyszer az történt, hogy visszafelé, Szencet elhagyva, igen, pont a ronda Slovnaft füstöt okádó kéményeit megpillantva, kezdett szaporábban verni a szívem, és be kellett látnom, akármilyen vagy is, te Pozsony, nekem már ez az otthonom. Ide köt minden. A munkahelyem, a gyerekeim óvodája, iskolája, a magyar lapok szerkesztőségei, a könyvkiadók, később a magyar kulturális intézet, a helyem a létben. Akkortájt állt elő Bolemant Éva a Pozsonyi Kifli ötletével, tisztán emlékszem, amilyen hévvel magyarázta nekem, hogy ugye én is, mennyire nem szeretem Pozsonyt, s ennek véget kell vetni valahogy, mert te igenis szerethető vagy, csak meg kell mutatni, hogy mitől. És jött a Kempelen-könyvvel, mint aki ráérzett, a mese még engem is leköt és elvarázsol, aztán a városnéző programokkal, a pozsonyi sétákkal, amelyek során rengeteg rejtett csodát, szépséget fedezhetett fel az ember, és mint egy csúnya nő (vagy férfi), aki beszélni kezd, s kedves bájával, szeretetteljes okosságával egyre szebb és szebb lesz, míg már nem is érti a távolságtartó, miért is látta őt valamikor csúnyának, úgy lettél nekem egy csapásra gyönyörű.

Hogy miről jutott ez éppen most az eszembe? A Több mint szomszéd magyar kulturális hét keretében a sok jó program mellett Magyar Pozsony címmel újabb kültéri kiállítást rendezett a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás. Ahogy a panelek egyikén olvasható is, Pozsony 1563-tól 1830-ig volt a magyar királyok koronázóvárosa, 1848-ig számított a történelmi Magyarország fővárosának. Máig fontos szerepe van a magyar művelődéstörténetben. A kiállítás 10 oszlopon magyarul, szlovákul és angolul mutatja meg Pozsony szerepét a magyar történelmi és kulturális emlékezetben, felhívva a figyelmet a mai magyar jelenlétre is, igen, a panelok egyikén többek között ott a Vasárnap, a szerkesztőségünk, mint ennek a jelenlétnek egy fontos letéteményese. Azzal is, hogy megszerettelek, te Pozsony, hogy itt maradtam. És ehhez még hozzájött a Vígszínház vendégszereplése, Fesztbaum Béla Molnár Ferencet, az újságírót idéző Szülőfalum, Pest bravúros előadása, mintegy igazolva mindazt, amit irántad érzek, szülőfalum, Pozsony.

Szeretlek.

Lucetta és Farfrae, mint két pillangó, úgy röpdösött a városban hétköznap is, nemcsak VASÁRNAP.

Thomas Hardy: A weydoni asszonyvásár