Elmélkedés az orvosi váróteremben.
Reggel negyed nyolcra értem az egészségügyi központba egy egyszerű szakorvosi vizsgálatra. Tudtam, hogy fölösleges korábban mennem, hiszen az orvosnő csak nyolctól rendel. Azt viszont nem tudtam, hogy sokan már reggel hat óta ácsorogtak a bejáratnál. Röviden: tizenhatan várakoztak előttem. Az összes ülőhely elfoglalva, így beálltam az állva várakozók csapatába. Háromnegyed nyolckor még nem volt ott sem az orvosnő, sem a nővérke. Elkezdődött az ilyenkor szokásos műsor: az emberek morogtak, zúgolódtak, mindenki sietett… Nyolc óra előtt öt perccel betoppant a doktornő és a nővérke. A nővérke kihozta a sorszámos cetliket és hangosan mondta:
– Egy, kettő, három…
Az emberek, amilyen sorrendben jöttek, vitték a sorszámokat. Türelmesen vártam, hiszen a tizenhetes szám még messze volt.
– Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom… Tizenhárom!!! – szólt hangosabban a nővérke.
Senki nem mozdult. Aztán valaki azt mondta félhangosan, hogy a tizenhármas az szerencsétlen szám, neki bizony nem kell. Még néhányan csatlakoztak a megszólalóhoz: senkinek nem kellett a tizenhármas. Erre én előretolakodtam, és elvettem a sorszámot. Hát, ahogy néhányan rökönyödött tekintettel rám néztek, az valami fura volt. Aztán egy idősebb hölgy megkérdezte:
– Nem fél, hogy ez a szám szerencsétlenséget hoz magára?
– Nem én! – vágtam rá hetykén. Magamban meg arra gondoltam, hogy így hamarabb végzek, hiszen négy számmal előbbre léphettem.
Az orvosnő sorban hívta a betegeket, a váróteremben folytatódott a zúgolódás:
– Milyen lassan haladunk… Ki tudja, mikor kerülünk sorra…? Remélem, az orvosnő nem tart ebédszünetet, mert akkor estig itt ülhetünk…
Ilyen és ehhez hasonló szövegelés ment egész idő alatt. Ami különösen érdekes volt számomra: legjobban épp azok zsörtölődtek, morogtak, akik nem akarták elvenni a tizenhármast.
Délután folytattam kiruccanásomat. Most egy másik szakorvoshoz mentem. Tudtam, hogy a doki este hatig rendel, így elég volt öt után elballagnom a tetthelyre. Hasonló látvány fogadott, mint délelőtt: a váróterem tele, de itt legalább volt elég ülőhely. Leültem, elővettem a könyvemet (minden alakalommal viszek magammal olvasnivalót), de nem nagyon tudtam az olvasásra összpontosítani, mert az emberek itt is morogtak, zsörtölődtek, alig várták, hogy sorra kerüljenek. A rendelő ajtaja előtt mindig legalább négyen álltak, eltorlaszolva az egész ajtó előtti részt, hogy még véletlenül se tudja őket valaki kielőzni. Nyílik az ajtó, a nővérke szól:
– Jöhet a következő!
A négy ember elkezd tanakodni, ki is van soron, valahogy nem tudnak megegyezni. Telnek a másodpercek, az ajtó nyitva, senki nem megy be. Egyszer csak a rendelőből kiszól a nagyon jó humoráról is híres doki:
– Emberek, ha nem jön be senki, akkor én hazamegyek!
Erre aztán gyorsan bement az ajtó előtt várakozó férfiak közül az egyik.
Prachar Zálezsák Kornélia, Gúta
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.