Ad Auschwitz után 80 év. KOPERTA

Elsősorban, ahogy az időkben a lányok többsége, tizenhat évesen már kenyeret sütött, tehenet fejt, és igyekezetét becsülve, a házimunka végzése mellett az órásmesternél szakmát is tanulhatott. Szabadidejében a háziakkal a hársfákkal árnyékolt állomásra sétáltak katonavonatokat fölvirágozni, az ismerős, falunkbeli legényektől elbúcsúzni, megkönnyezni, mert a környező falvak hadra fogható katonái a somorjai vasútállomásról indultak a gyászos emlékű Don-kanyarba. Természetesen a szövetséges megkövetelte intézkedések közepette is tombolt a nagyképű hatalmaskodás. A város tele katonákkal, idegtépő háborús hírekkel meg sárga csillagot viselni kényszerített zsidó lakosokkal, mégis volt rá példa, amikor a Pomléban lánnyal sétáló baka gyengén vágva ki a díszlépést a közeledő sarzsi láttán, s a sétálók szeme előtt lett fegyelmezve, lealacsonyítva: „Katona, .asszon le öt feküdjöt, hogy máskor a figyelme ne lankadjon!” Megtörtént, és mindketten mentek a dolgukra. Ki bizakodva, ki rettegve a jövőt, de menni kellett. Aztán volt olyan is, aki nem ment. Szándékos halálba menést suttogtak, amikor a katonaszerető búcsúzásakor, odahaza, a tisztaszobában kézigránát robbant, kioltva a szerelmespár életét. Szerencsétlen döntés, mely semmit nem oldott meg, a menetszázadoknak, katonavonatoknak továbbra is indulni kellett. A katonák mentek, jöttek helyettük a menekültek, az órásmesternél is megszállt egy távoli rokon, talpig feketébe öltözött idős asszonyság. Hm, még az ispánok idején látta meg a napvilágot, s nyilván az ispánok, pandúrok meg a deres hatalmat szolgáló emléke nevelte ki nála az indokolatlanul arrogáns, önző viselkedést. Anyám asztalt terített, és ahogy szokva volt, dolga végeztével ő is asztalhoz ült. Mire föl a vendég úgy pattant fel, mint akinek darázs csípett a fenekébe. „Üldöz a balsors, de ott mégsem tartok, hogy a cseléddel egy asztalnál egyek” – sziszegte könnyes szemmel, csípőre vágott kézzel. Anyám sírva hagyta ott a konyhát, és mivel nem mócsingból gyúrták, a háziak hiába kérlelték, felmondott. Somorja után Győrbe vetette a mindennapok kényszere. Szerencsétlen döntés, akkor került sor a győri vagongyár első bombázására, a házuk is telitalálatot kapott, de a bolthajtásos pince, vagy a sors óvta, túlélte a támadást. A lelkileg összetört lányt a háziúr még aznap Jányokra hazasegítette. Hónapok kellettek a kapott idegsokk kiheveréséhez, majd ismét Somorja következett. Az órásmester ajánlására a szomszédja, a városi közjegyző családja fogadta fel a jó munkaerőnek tudott lányt, gyerekgondozónak. Akkorra már megkoptak a háborút honvédelemként dicsőítő jelszavak, véres, valós arcát mutatta az embertelen brutalitás. Kevésnek bizonyult a sárga csillag viselése a zsidó lakosok számára, feltűzött szuronyok és könnyező ismerősök között terelve bevagonírozták őket, és a szerelvény, az akkor csak sejtett, ma már tudott halálvonat kigördült a somorjai állomásról. Embertelenség néma tanújaként még állnak az árnyat adó hatalmas hársak, melyek alatt ma romantikus szerelmek, édes csókok boldogsága születik, pedig intő mementóként, nyolcvan éve az a bizonyos vonat, ötszáz, származásával és sárga csillaggal megbélyegzett ártatlan lakossal a végzetük felé elindult.

Gazdag József, Jányok