Magas csúcsokat kell megmásznia

kép

Főszerep egy új cseh–szlovák koprodukcióban forgatott politikai kalandfilmben, kulcsfigura egy 2015-ös off-Broadway-musicalben. Uzsák Dávid kilépett a zsolnai színház kötelékéből, így szabadon válogathat a tehetségéhez méltó lehetőségek közül.

Négy évig volt a zsolnai színház tagja, miközben vendégként Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban is játszott. A Háború és béke Sándor cárja továbbra is az ő kezében van, de már a következő évadra is körvonalazódik számára egy újabb lehetőség. Színpadon most az Aréna Színház műsorán szereplő Lazarusban remekel, abban a világsikert aratott musicalben, amely a szerző, David Bowie halála előtt egy hónappal robbant New Yorkban.

Uzsák Dávid főiskolás kora óta vágyott egy ilyen elsöprő erejű zenés produkcióra, amikor is fél évig Londonban tanult, és elemi hatással volt rá a West End musicalkínálata.

„Két darabot láttam kint annak idején, többre nem volt pénzem. A Chorus Line volt az egyik, a Billy Elliot a másik. Ez utóbbira tizenhat éves korom óta kíváncsi voltam. Világhírű musicalben angolul énekelni – ez volt minden álmom. És most ez is valóra vált. Amikor megtudtam, hogy Marián Amsler Prágában megrendezte a Lazarust, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Pozsonyban is színpadra állítaná. A dalokat még nem is hallottam akkor, a rendező ízlése viszont nagyon közel áll hozzám. De úgy éreztem, nincs sok esély arra, hogy az előadást másodszor, az itteni közönség számára is megalkossa. Egyszer csak írt nekem, hogy felkínálja a darabot az Arénának, és szívesen látna Valentin szerepében. Megörültem – és megrémültem. A musical műfajáról én már le is mondtam, minden castingról csalódottan jöttem el. Gondot okoz a tánc, a koreográfia gyors betanulása. Nekem arra nem elég tizenöt perc, sokkal több időre van szükségem. A ritmussal már a főiskolai énekórákon meggyűlt a bajom. Először ugyanis a dalt akarom elsajátítani, utána fordulok csak rá a ritmusra.”

A Lazarusban különösen nehéz dalokat kapott. Lockdown idején kezdett el foglalkozni velük, és mint mondja, volt köztük olyan, amelyiket elsőre nem is bírta végigénekelni. El is bizonytalanodott. Nem hitte, hogy képes lesz megbirkózni a feladattal.

„Megírtam a rendezőnek, hogy félek, izgulok, nem hiszem, hogy nekem ez menni fog, és nem szeretnék csalódást okozni neki. Erre küldött egy hosszú levelet, amelyben elmagyarázta, miért gondolja, hogy ezt a figurát nekem kell eljátszanom. És hogy ő továbbra is kitart mellettem. Most, így visszamenőleg már örülök, hogy rábeszélt a szerepre. Szuperlatívuszokban tudok csak beszélni az előadásról. Pedig a próbák elején még elképzelésem sem volt arról, hogyan fogom megformálni a karaktert. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha hozok egy elrajzolt figurát, vagyis egy hajtűdobáló meleg fiút. De épp ezt nem akartam. Nem a szexuális orientáltságát akartam hangsúlyozni. Színészileg az lett volna a legkönnyebb megoldás. Engem a magatartása érdekelt. Valentin az irigység megtestesítője a darabban. Mindenkinél megtalálja a rombolható felületet. Itt a sikert, ott a szerelmet. Előbb csak provokál, aztán keresztbe tesz, és bomlaszt. Magányos, megkeseredett ember. Elhiteti magával, hogy amit ő képtelen megszerezni, arra másnak sincs joga. Ha ő boldogtalan, akkor senki ne legyen boldog körülötte. Az első két hét, amíg eldöntöttem, milyen irányba megyek a figurával, nagyon nehéz volt. A dalok sem adták könnyen magukat. Főleg az, amelyben Valentin azt érzékelteti, hogy eljött végre az ő ideje, és most mindent elpusztít, az egész világot lerombolja. A bemutatóra szerencsére minden összeállt, de még ma is óriási felelősségtudattal lépek színpadra minden este. A szerzői jogok miatt havonta csupán egyszer játsszuk a darabot, de minden alkalommal úgy érzem, a Mount Everestet kell megmásznom. Van olyan előadás, amikor minden úgy megy, ahogy mennie kell, máskor meg csak úgy hajkurászom a figurát. A nézők ebből szerencsére semmit nem vesznek észre, mert sodor a zene, beszippantanak a helyzetek. Minden előadás ünnepnap az életemben. Boldogít, hogy utolért a darab, a szerep, és hogy olyan partnereim vannak, mint Robo Roth és Lenka Libjaková.”

Zdeněk Jiráský filmjében, az ötvenes évek első felében játszódó Kryštofban, amely a papi rend és a kolostorok felszámolásáról, valamint a cseh–német határövezetben zajló, sokszor halálos kimenetelű eseményekről szól, egy szökésben levő egyetemistát alakít.

„Még főiskolás voltam, amikor válogatásra hívtak a filmhez. Ennek hat éve már. A pandémia rengeteg akadályt állított a forgatócsoport elé. Kész csoda, hogy a film végül mégis elkészült. Korábban vizsgafilmekben játszottam, ez az első mozifilmem, és rögtön főszerep. Fárasztó munka volt ez is. Elsősorban a sok utazás miatt. Hol Zsolnáról, hol Pozsonyból, hol Párkányból, a szülői házból vonatoztam Prágába, onnan pedig tovább, a forgatás nyugat-csehországi helyszíneire. Egyszer annyira kimerült voltam, hogy elaludtam két jelenet között. Délelőtt próbám, este előadásom volt Zsolnán, éjjel egykor indultam Prágába, a vonaton nem tudtam aludni, de már az előző huszonnégy órában sem. A szerephez kimondottan jól jött a fáradtságom, de már remegtem a kialvatlanságtól. Volt olyan is, hogy este nyolctól reggel nyolcig forgattunk. Nem is tudom, hogyan viselt meg erősebben a munka, lelkileg vagy fizikailag? Rengeteget forgattunk hidegben, nyirkos időben. Két órát vett igénybe, amíg a lőtt sebet felrakták a karomra a sminkesek. Hogy a belső lázat is le lehessen olvasni rólam, hideg vízzel spriccelték az arcomat. Éjszaka, szabad ég alatt zajlottak a felvételek, mindenki vacogott körülöttem. Kemény volt. De a helyszínek lenyűgöztek. Festői kisvárosokban forgattunk. Nem győztem álmélkodni, amikor autóval vittek a határvidék különböző pontjaira. Ami pedig külön öröm számomra: öten vagyunk magyar színészek a filmben. Borbély Alexandra, Gubík Ági, Derzsi Réka, Bandor Éva és én. Évával ráadásul földiek vagyunk és rokonlelkek. Ő kéméndi, én párkányi származású vagyok. Jó volt, hogy szólhattam valakihez. Éva anyukája és az én nagymamám, aki sajnos nem él már, nagyon jó barátnők voltak, hármasban együtt jártunk templomba. Innen a kötődés. Örültem, hogy volt egy közös napunk a forgatáson.”

A Kórház című, most futó sorozatban egy rokonszenves szakorvosjelölt, akinek eddig minden kapcsolata zátonyra futott, és Alzheimer-kórban szenvedő édesapját gondozza. Jó nevű sebészként vonult nyugdíjba az apa, és most a fia is erre szakosodik.

„Rohadtul élvezem a forgatást. Kimondottan jó munka. A rendezőt is, a kollégáimat is, az apámat megformáló Juraj Ďurdiakot is nagyon megszerettem. Minden úgy állt össze, hogy a lehető legjobb legyen. Tartok is tőle, hogy még egyszer nem ér ekkora szerencse. A nyáron Miroslav Luther új filmjében állok kamera elé, szeptembertől pedig folytatjuk a Kórházat. Jó is, hogy most ritkán vagyok színpadon. Sok kollégámon észrevettem már, hogy mivel reggeltől estig egyfolytában dolgoznak, a kiégés határán állnak. Nem szeretnék oda kerülni. Nem is kívánok többet magamnak, több feladatot, mint amennyit most kapok.”

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?