„Leírok mindent, amiről én nem tudhatok”

Ráadásul mivel egy-egy szereplő viszonylag sok mindenkivel kerül egy-egy napja során kapcsolatba, a hálózat megsokszorozódik, így helyesebb különböző történetek egymásra vetüléséről, egymásra kopírozódásáról beszélnünk. Vagy egymást metsző halmazokról. Telitalálat a borítókép, mely egy városi tömegközlekedési térképre emlékeztet, vagy áramkörökre: látható a sokfelé tartó, csomópontokból álló útvonalak hálózata; formailag ez teljesen leképezi a regény cselekményeit. Az olvasás izgalmához, tehát hogy ez a szerény terjedelmű könyv nem tehető le, nagyban hozzájárul az a sok apró konkrét és reális helyszínen meg időben zajló epizód, melyekből a mű összeáll. Egyébként épp az egyre több szereplő miatt is érdemes nem letenni a könyvet, máskülönben papírral és ceruzával a kezünkben kellene lejegyezni, ki milyen viszonyban áll kivel. A helyszínrajz tökéletes: pár vonallal felrajzolt külső és belső tereket járunk be, a szereplőket pedig leginkább a szokásaik, rögeszméik jellemzik, na meg a naponta változó napi programjuk.

A fentiekből esetleg azt gondolhatnánk, hogy az olvasás előre­haladtával egyre többet tudunk meg a szereplőkről és mozgatórugóikról, de nem így van, inkább árnyalódnak ezek a figurák. Még közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: fel-feltünedeznek és el-eltűnnek. Igazából nem egyre jobban megismerjük őket, hanem az egymáshoz fűződő viszonyhálózatuk révén egyre bizonytalanabbul viszonyulunk a regény állításaihoz. (A könyv a címe alatt egyébként így definiálja műfaját: r_g_ny.) Hogy mást ne mondjak: egy később színre lépő szereplő egy korábbinak még a létét is kétségbe vonja. Jó a szerkezet, jó a dinamika, többet nem való elárulni belőle. Még tán annyit: a testiségnek, a viszonyoknak és a körülményeknek kitett testnek nagy szerep jut Nagy Hajnal Csilla könyvében.

Az is örülhet, aki a szöveg nyelvezetére figyel, ez ugyanis követi a cselekmény zsúfoltságát, labirintusjellegét, s azt a jellemzőjét, hogy mindent (szó szerint mindent) képes megkérdőjelezni. Ahogy egyre beljebb haladunk e labirintusban, annál viszonylagosabbá válik minden korábbi támpontunk. Úgyhogy aki olvasás közben netán jegyzetelt, az egyszerre csak rájön, semmi értelme, mert a jegyzetek nem nyújtanak kapaszkodót. Az N. című fejezet (mind a hét fejezet egy-egy főszereplőről kapta a címét) csütörtökjéről az alábbiakat olvassuk: „Úgyhogy csütörtökön nem történik semmi. Főzök egy kávét. Úgy sikerül, ahogy sikerül, teljesen mindegy, mikor. Néha még csak nem is főzök, vagy csak nem iszom meg. Vannak olyan csütörtökök, amikor egyáltalán nem főzök kávét, sem semmi mást. Néha kimegyek az utcára, és jobbra kanyarodok, néha kimegyek az utcára, és balra kanyarodok, néha egészen messzire elsétálok, vagy autózok, vagy buszozok, vagy vonatozok, vagy egyáltalán ki sem mozdulok a lakásból. Ha kopog valaki, beengedem, vagy nem engedem be, vagy nem is kopog. Teljesen mindegy. Ez a nap nem az enyém. Semmi közöm hozzá.” Látható, hogy az előrefelé építkező, gyarapodó mondatok és mondatrészek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az a fajta, ingoványos talajon való haladás, amikor az ember úgy araszol előre, hogy maga mögött felszedi az utat.

Ez a technika nyomokban már az első (Anna című) fejezet első napjában előrevetíti a folytatást: „Érdekel, mit érez ilyenkor. Nem, nem érdekel.” Még ugyanennek a fejezetnek ugyanezen a napján gondolja a szereplő: „Mintha anyám is mondott volna valami ilyesmit. De lehet, hogy nem nekem. Nekem tulajdonképpen soha nem mondott semmit.” A Lilla című fejezet Csütörtök című napján ismét belelátunk a szereplő gondolataiba: „Fel kéne hívni, gondolja Lilla, aztán elneveti magát, mert dehogy kéne felhívni.” Konstruktív szöveg ez, csak nem a szokott értelemben, mert a viszonylagosság hangsúlyozásával a nyelv által megragadható világ viszonylagosságával tüntet. Mégpedig oly módon, olyan stilizálással, amely szerkezeti elemmé képes válni. Nem teljesen antiszöveggé, mert nyelvtanilag nem tagadja magát, de ráirányítja a fi­gyelmet arra, hogy csinált, művelt, nyelvi konstrukcióról van szó, tech­nikailag maximálisan birtokolt prozódiai eszközökkel. Azt például, ahogy a szerző a vesszőkkel bánik (a hangos beszédben a szünetnek van ilyen hatása), tanítani lehetne. Minden a helyén. És, mindeközben, mintha csak ráadásként – ha már a prozódiát szóba hoztam –, a mondatoknak zenéjük van. Beszédes a Lilla fejezet végének egyik mondata (Hétfő), mely még rímel is: „A falnak támasztom a papírlapot, és leírok mindent, amiről én nem tudhatok.”

Sokat elárul a szereplők közti viszonyrendszer és a regény nyelvi logikájának milyenségéről a Nóra fejezet pénteki napjának alábbi részlete: „…és alig hallható, amit mesél. Végül elhallgat, de nem alszik, biztos vagyok benne, hogy nem alszik, csak egyre lassabban lélegzik, és elfelejti, hogy a szobában vagyok, vagy talán csak a szobát felejti el körülöttem, és engem el sem kell felejtenie, mert soha nem is lehettem ott a szobában, amelyik nem létezik.” Azt is tanítani lehetne, hogyan lehet sok tagadással állítani valamit. Hogyan épül fel egy pontos szöveg abból, hogy folyamatosan pontosítva van, szinte szélsőségesen és mániákusan. Mint a Regina című fejezet szombati napja: „A fiúnak, aki délután érkezik, hamuszínűek az anyajegyei. Néha meg csokoládé. Az időjárástól függ, nem, hanem az évszaktól, nem, hanem attól, mit érez éppen, nem, attól, hogy én mit érzek.”

Egy olyan regényt tartunk a kezünkben, melyet jó érzés olvasni. És nem jó letenni.