Könyvsorsok: Elveszve New Yorkban

Aki járt már a városban, érzékelhette a fenségességét: föntről, az Empire State Building tetejéről, különösen az alkonyi-esti fényekben, nemcsak a messzibe, de egyenesen a végtelenbe nyúlónak tetszik. Az épített, mesterséges környezet kvázi városbolygót alkot, az említett épületről nézve keleten Brooklyn és Queens, nyugaton Jersey City terpeszkedik, távolabb, délen, a Szabadság-szobor apró szigetén túl pedig Staten Island pislákol, az ötödik hatalmas kerület. Manhattan ugyanakkor a legtündöklőbb hangyaboly: lüktető, pumpáló, folyamatosan pulzáló organizmus, ahol szinte egyik utcáról a másikra változik a kép, ezer arcot ölt a város, és kivétel nélkül valamennyi különleges, mind egyedi ízzel, unikális hangulattal bír. New York City régóta az egyik kedvenc városom – amikor tavaly nyáron ott jártam, szőröstül-bőröstül fel is falt, bekebelezett, én pedig örömmel róttam a köröket a zsigereiben.

Már csupán ezért is bizton állíthatom, hogy nem különösebben nehéz felszívódni New Yorkban. Horváth Viktor első regényében, az ÁT, avagy New York-variációkban (JAK-füzetek, 2004) a főhős például a metróhálózatot tünteti ki figyelmével, és ez a szerteágazó föld alatti labirintus nyeli el végül. Stephen King 1980-as regényének, A tűzgyújtónak pedig rögtön a nyitójelenetében, a manhattani hajsza során hangzik el: „Ha nincs pénzed, New Yorkban még a járda is megnyílik alattad, és mindörökre nyomod vész.”

(A New York-i metró mindazonáltal rendkívül érdekes: van, hogy akár tíz-tizenöt percig nem érkezik új szerelvény, a frekventált vonalakon sem – főleg az esti órákban –, akkor viszont szépen megtelik, majd ha éppen úgy alakul, rendőrségi intézkedés miatt áll negyed órát az alagút közepén, két állomás között. A buszok sűrűn járnak, de a rácsos útszerkezet és a két-háromszáz méterenkénti megállók miatt rendkívül lassan haladnak, a helyiek nem is nagyon használják, andalgó városnézésre viszont tökéletesen megfelelnek: egy alkalommal csaknem egy teljes órába telt, míg lezötyögtem a Central Park déli részéről a Lower East Side-ra, a Manhattan és a Brooklyn hidakhoz, áthajtva legalább négy, egymástól nagyon különböző negyeden.)

Paul Auster New York trilógiájának egyik hőse, Daniel Quinn inkább a sétát preferálja. A három, önállóan is olvasható, de összefüggő kisregény közül az első, az Üvegváros az ő sétáit meséli el. Nem hagyományos értelemben vett járkálások ezek Manhattan kisebb-nagyobb épületei, felhőkarcolói, üvegpalotái között, hiszen Quinn – aki eredetileg William Wilson álnéven detektívregényeket ír, és egy bizonyos Paul Auster nevű magándetektívvel keverik össze rögvest az első oldalakon – épp küldetést teljesít, követ és megfigyel egy habókos öreg figurát, aki sejthetően veszélyt jelent saját fiára. Quinn belemegy a játékba, amikor Austernek kiadva magát úgyszólván álruhás nyomozásba kezd, és megkezdődik egy fergeteges és szövevényes kirándulás a nevek, alakok, alakmások, identitások dzsungelében. Egy ponton még a valódi Paul Auster is fölbukkan a történetben, Quinn ugyanis kideríti róla, hogy maga is író, Manhattanben él és alkot, és van egy kisfia, akit szintén Danielnek hívnak – sőt Auster épp Don Quijotéról készül értekezést írni, akinek a monogramja megegyezik Quinnével. Így a két karakter sorsa egy jól előkészített és megteremtett összefüggés révén egymásban tükröződik.
A tükröződés ugyanakkor szó szerinti hatáselem a New York trilógiában. A városkép szerves része az üveg, ami gigantikus tükrözőfelületeket alkot a Cityben. Nem is kell különösebben utalnia rá a regénynek, hogy a mind hosszabbra nyúló séták ezek között a felületek között a testmozgáson, sőt a nyomozáson túl is extra jelentőségre tesznek szert. Az üvegváros építményei nemcsak a saját test képét lökik vissza folyamatosan, illetve nem is annyira ebben mutatkozik meg az érdekességük, hiszen az ember annyira eltörpül hozzájuk képest, hogy alig jelenik meg szembeötlő módon ezeken a felületeken. Sokkal szembetűnőbb spektákulum az utca- vagy városkép maga, ami az üvegnek köszönhetően egyből létre is hozza a saját replikáit, amerre csak néz az ember. Ily módon az a különleges tapasztalat lesz mind hangsúlyosabb, hogy az anyag áttetszővé válik, szinte eltűnik, nem magát állítja elő és előtérbe, hanem egy másik látványt, amelyet tükröz. Fredric Jameson a posztmodernről szóló alapvető könyvében (A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája) a Los Angeles-i Bonaventure Hotel építészi megoldásain keresztül mutatja be ezeket az effektusokat, egyes hatáselemek pedig a manhattani miliőt tekintve is érvényesek.

Máskülönben, New York Citynek, az üvegpalotáknak köszönhetően a vertikális kiterjedése szintén rendkívül nyomatékos. Sőt, ahogy fentebb már szóba került, a horizontális terpeszkedés, a városbolygószerű kiterjedés kizárólag ezekből a magasságokból érzékelhető igazán. Thomas Pynchon Kísérleti fázis című regényében a felfelé tornyosuló tárgykörnyezeti objektumok közül és az arányokat figyelembe véve a Hudson folyón és az East Riveren úszó szemétszállító hajók kerülnek a figyelem centrumába, hiszen a szemétkupacok a méretük révén az épületekhez hasonulnak. Az ironikus összevetés a szemétfeldolgozás folyamatának fölvillantásával rávilágít egyebek mellett arra, hogy a láthatatlan – mert kihajított és elszállított – hulladékból a városképet akaratlanul imitáló vagy nagy vonalakban leképező hegyek keletkeznek, Auster regényében pedig a megfigyelt öreg Stillman a kidobott kacatok közt kotorászva kísérli meg nyelvileg „újraalkotni” a világot. Bár hozzá a nevét illetően, tehát a megnevezés szintjén a szótlanság vagy a mozdulatlanság, esetleg a kivárás jelentésmezeje kapcsolódik, épp a mozgásban levés, a séta, a guberálás indítja be azt a gondolati munkát, amely egy Bábel előtti nyelvi közösség óhajával veszi kezdetét az Üvegvárosban.

Stillman és az őt követő Quinn sétái ráadásul térképészeti és topográfiai szempontból sem érdektelenek. A spekuláció szerint a nagy manhattani járkálások madártávlatból betűket és szavakat formálnak, azaz a város szövetének bejárása valamely közlésszándék föltérképezésére irányul. New York City innen nézve a közlés médiumává válik, a nyelv pedig a város, illetve a tér képévé. A szemét útra kel, hogy újraírja a várost. Quinn végül zárt életteréből az utca névtelen nyilvánosságába kerül – off the grid él, úgyszólván lekerül a térképről –, majd elvész abban szobában, amely a némaság jelképes tere. És akárcsak Pynchon regényében, New Yorkot egyszeriben elkövetőként és szemtanúként azonosítjuk.

L. Varga Péter