Indiana Jones utolsó kalandja

Majd pár percen belül rohant a guruló sziklatömb elől. Amint azt később megtudtam, ő volt Henry Walton Jones (Junior), akit Roy Chapman Andrews archeológusról mintáztak.

Indy életét mindig két dolog határozta meg: egy-egy rejtély, amit nem tudott elengedni, és a menekülés, mert unos-untalan valamibe bele kellett keverednie. A feszültség generálásának ezen két módja jellemző a nyolcvanas-kilencvenes évek kalandfilmjeire, gondoljunk csak a Vissza a jövőbe trilógiájára, a Nílus gyöngyére vagy Lassiterre. Ezekben az alkotásokban a klasszikus kalandfilmélmény öltött testet, függetlenül az időtől, vagy a helyszíntől. Később több sorozat alapját is ezek adták.

A belső, popcorndarálást indukáló feszültség generálása alapvető érdeke a cselekményben dinamikusabb filmeknek, enélkül egy kalandfilm után kevés marad meg az emberben. De minden esetben kell egy cselekményből fakadó katarzis, amiből egy erős szelet megragadhat a nézőben.

Az Indiana Jones-széria nagyon sokáig az első trilógia és a 22 részes – később újravágott és kétévadossá dúsított – sorozatra épült. Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága megjelenése egyrészt izgalmakkal teli várakozást, másrészt aggodalmakkal teli kivárást szült sokakban, hiszen ritka eset, hogy egy-egy széria a harmadik rész után is jó tud maradni, képes megőrizni a kisugárzásából fakadó pozitív élményt.

De ahogy az oroszokkal küzdő Indy – a nácik látszólag elfogytak, gondoltuk mi – története anno kibontakozott, nyilvánvalóvá vált, hogy Harrison Ford, minden igyekezet ellenére – még úgy is, hogy karaktere rendszeresen került kapcsolatba a természetfelettivel – abszurddá vált. Mármint, teljesen hihető, hogy valaki még az ötvenes éveiben is sziklát mászik, vagy teljesítménytúrázik, küzdősportol, de hogy hatvan-hetven évesen lógjon liánokról, éljen túl egy vízesésbe zuhanást, vagy konkrétan egy kísérleti atomrobbantást, az már a nézőknek is kezdett sok lenni. Pedig a természetfeletti és egy hús-vér ember küzdelme szerintem attól izgalmas, hogy az utóbbi szuperképességek nélkül néz szembe egy-egy kihívással. Sebezhető és halandó.

Ezért is vált a rajongói várakozás szkeptikus malmozássá, amikor beharangozták Indy utolsó nagy kalandját. Pozitív élmény volt, hogy az egyre inkább megtörő, a végtelen kalandoktól elhasználódó karakter a film elején tényleg hozni tudta a „kiégett zsaru” attitűdöt, annak minden jellemző tulajdonságával. Sajnos viszont már a történet elején azzal kellett szembesülnünk, hogy az apa-fia staféta átadásának titkon sokak által várt mozzanata ezúttal is elmaradt, és a főszereplő látványosan uralni kívánta a vásznat a játékidő lehető legnagyobb szakaszában.

Mégis talán a természetfeletti túltöltése volt az, ami az állak leesése helyett döbbent értetlenséget váltott ki a legtöbb nézőben. Pedig alapjában véve a történet nagy csavarja – ami egyébként nem is volt csavar, hiszen az egész cselekmény eköré épült fel – vizuális megjelenítése ellenére sem lett olyan kirobbanó, mint Az elveszett frigyláda fosztogatói csúcspontja, vagy méltóságteljesen megdöbbentő, mint Az utolsó kereszteslovag jelenete, mikor Indiana Jones találkozik a több száz éves lovaggal.

A jelenetsorokat nézve sajnos felfedezhető volt az előző részek izgalmasabb momentumainak újrahasznosítása, a fent említett nagy találkozás, a Végzet temploma rovaros jelenete, vagy A kristálykoponya dzsungelben üldözős jelenete, csak ezúttal szűk utcákra áttervezve.

Amit viszont megpróbált James Mangold rendező, az valamiféle elégtétel: az időskor megállapodott, megpihenő jutalmával díjazni a kalandorok kalandorát. Érezni lehet a folyamatos főhajtási kísérleteket, szinte a legutolsó képkockáig. De az egész, kissé megmosolyogtató, kissé fanyar összhatás valahogy tompította is a pátoszt, amit végig építeni próbált.

Én nem Harrison Ford miatt néztem meg ezt a filmet, hanem Indyt akartam látni. De valahogy mégis pont belőle kaptam kevesebbet.