Griselda, a medellíni drogbárónő

Melyik a jobb sorozat: a Breaking Bad – Totál szívás vagy a Narcos? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a kettő? Van olyan ütős sorozat a Netflixen, mint a Breaking Bad? Van olyan jó az El Chapo, mint a Narcos? Lesz folytatása az Ozarknak? Megválaszolhatatlan kérdések az online tudáspiacról, ahol számát se tudni a hasonló témafelvetéseknek. Minden jel szerint elemi késztetést érzünk arra, hogy megismerjük a mexikói, új-mexikói és kolumbiai drogbárók vérrel-verítékkel-kokainnal emelt birodalmait.

A Netflix év elején debütált minisorozata, a Griselda Blanco felemelkedését és bukását elmesélő Griselda fenségesen hódította meg a streamingplatformot: a hírhedt kartellfőnök története 89 országban nyitott az első helyen, az Egyesült Államokban 1,6 milliárd percig streamelték a bemutatót követő első három napban (toplistavezető pozícióját a második héten is megőrizte). Nincs egyetlen magyarázat a világra szóló siker mögött. Egyrészt, már készült egy életrajzi tévéfilm a mintegy 200 emberhalálért felelő kolumbiai drogbárónőről (a mexikói Guillermo Navarro A kokain keresztanyja című színtelen-szagtalan munkájában az Oscar-díjas Catherine Zeta-Jones játszotta a címszerepet), másrészt nincs még egy olyan ismert és eredményes női kábítószer-kereskedő, mint Griselda Blanco Restrepo.

A Pablo Escobar nevével fémjelzett Medellín-kartellről, valamint a „kokain királya” után megjelenő, Cali túlnépesedett városával azonosított érdektársulás felemelkedéséről beszélő Narcos három évadját jegyző Andrés Baiz újabb kartelleket tematizáló munkája nyomatékos idézettel startol: „Az egyetlen férfi, akitől valaha is féltem, egy Griselda Blanco nevű nő volt.” Az Escobarnak tulajdonított kijelentés nem csak szellemes bonmot, kiváló marketingfogás is; El Patrónnak („Főnök”) már csak az említése – a játékfilmes és televíziós munkák, az „irodalmi” alkotások és sikerkönyvek, a pólók és mémek hűen tükrözik – is magnetikus hatással bír. És ha nagy hatalmú és magasan szervezett drogkartell egyik szárnyát létrehozó Griselda Blanco kiválásáról és felfutásáról Baiz mesél nekünk, az olyan garancia az eredeti látásmódra, az első osztályú színészek profi vezetésére, a hangulatiságában valósághű sorozatra, mint amilyen Martin Scorsese neve a brooklyni és manhattani gengszterdrámák sikerültségére. Hát, még ha a Narcos alkotógárdájából Doug Miro írót és Eric Newman producert is hozzácsapjuk a társasághoz, megnyerjük a világ leghíresebb latin-amerikai sztárját, Sofía Vergarát címszereplőnek és executive producernek, a szereplőgárdát pedig „teljes egészében latin-amerikai színészekkel” töltjük fel, szinte lehetetlen elhasalni.

A Griselda nyitóepizódja 1978-ban indul, amikor a szuperanyánk/amorális hősnőnk (a műszemöldököt és -pillákat, illetve parókát, orr- és fogprotézist viselő Vergara önazonos, de gyakorlatilag lubickol a szerepben) három gyermekével viharos sebességgel elhagyja az Aburrá-völgyet, hogy drogkereskedő férje elől a floridai Miamiban találjon menedéket. Egy másik exgengszterfeleség, Carmen (Vanessa Ferlito) a szárnyai alá veszi: recepciósállást ad neki a nem túl jövedelmező utazási irodájában. Nem kellenek hozzá Conan Doyle vagy Agatha Christie magándetektívjei, hogy azonnal ráérezzünk: a harmincas asszony nem karibi álomnyaralások értékesítéséből, hanem abból az egykilós, vágatlan kokainból fog meggazdagodni, amelyet erőszakos házastársától lopott el. Ugyanaz a régi történet: egy törékeny nő a patriarchátus ellen. Már-már magától értetődik, hogy Griseldának van annyi vér a pucájában, hogy baseballütővel verje ki a tőle is megfújt port és elorozott lehetőséget az egyik terjesztőből, a vak véletlennek köszönhetően elintézze az urát, majd összeálljon annak jobbkezével és úgy építsen ki egy önálló kartellt, hogy a város összes kiskirályát behódolni vagy móresre tanítsa.

Baiz látványos gesztusoktól sem visszariadó rendezése nem akarja dokumentaristaként proponálni magát: a kubai Armando Salas képzőművészeti varázslata stilizált, a megszokottnál kevesebb színinformációból felépített és lényeglátó réteget tár elénk (hasonlót láttunk Paul Thomas Anderson Licorice Pizza című felnövéstörténetében). Ez a szépen fotografált és még szebben fényelt – egyébként nem Miamiban, hanem Los Angelesben megteremtett – világ minden ízében összekapcsolódik Griselda felemelkedésével, amely akarva-akaratlanul könyörtelen leszámolásokkal és értelmetlen halállal, valamint a centrális erőviszonyok szüntelen felcserélődésével jár. A háttérben pedig nemcsak felsejlik, hanem minden egyes akció nyomán szabályosan felizzik a hímsovinizmus.

Mint azt a műfajtól el is várjuk, a drogsztori csak akkor teljes, ha dupla téttel operál – a kokainmágnásnak nemcsak az egyivású ellenfelek, hanem a hivatalos szervek ellen is fel kell vennie a kesztyűt. Amint megveti lábát az ígéret földjén, Griseldának is szembesülnie kell vele, hogy a miami rendőrség a nyomában lohol, méghozzá June Hawkins, a másodgenerációs latin-amerikai rendőrtiszt kitartó raplijának köszönhetően (a kolumbiai származású Juliana Aidén Martinez nem csak bármelyik noir „femme fatale”-ja lehetne, ragyogóan összetett alakítást nyújt), aki arra tette fel az életét, hogy elkapja a La Madrinaként („Keresztanyaként”) elhíresült asszonyt. Griselda és June valódi tragikuma abban áll, hogy sokáig reménytelen harcot vívnak, nemcsak egymással, hanem az összezáró férfitársadalommal is.

Önmagában nem érdem a sztereotípiák lebontásával, a hagyományos nemi szerepek megkérdőjelezésével foglalkozni, itt azonban sikerült „jól” ráérezni a női történetek iránti megnövekedett keresletre, így a hat epizód bravúrosan kikerüli a Barbie-féle zavaros feminizmust. Az összességében acélos, bár a végén fogyatkozó történet idővel elveszti a megtalált egyensúlyt, de a bűnök és remények szépen megférnek egymás mellett. És még valami: fele királyságunkat Sofía Vergaráért!