Amikor ők voltak a világ

A popzene legnagyobb éjszakája (The Greatest Night in Pop) pár hete látható a Netflixen, és doku-dramaturgiai szempontból nem lóg ki a sorból, hiszen itt is beszélő fejek váltakoznak régi képsorokkal. A helyzet azonban teljesen szokatlan: 46 sikeres előadót bezsúfoltak egy stúdióba, hogy vegyenek fel közösen egy dalt az afrikai éhezők megsegítésére. Ez lett a We Are the World, évekig a csapból is folyt. „Lehet kritizálni ezt a dalt esztétikai szempontból, de végső soron egy eszköz, amellyel el szerettünk volna elérni valamit. Szerintem ez nagyon szépen sikerült” – mondja Bruce Springsteen a film vége felé, és milyen igaza van! Bár akkorra már azok is más füllel hallgatják, akik eddig giccsesnek tartották. A film ugyanis lehengerlő erejű, egyszerre szórakoztató és informatív.   

Harry Belafonte keresett meg egy producert azzal az ötlettel, hogy csináljanak az amerikaiak is valami olyasmit, mint a brit popsztárok előző karácsonyra összehozott segélydala, a Do They Know It‘s Christmas. Gyorsan irattak egy dalt Michael Jacksonnal és Lionel Ritchie-vel, és három hét múlva, jaunuár 21-én éjjel már felvétel volt. Máskor nem lehetett volna, mert aznap az American Music Awards gálára mindenki Los Angelesbe csődült, aki számít. Mivel a kliphez is akkor készült el a nyersanyag, négy operatőr dolgozott folyamatosan a stúdióban, és szinte mindent rögzítettek.

A vietnámi származású amerikai rendező, Bao Nguyen hároméves volt 1985-ben, amikor ez a csoda megtörtént. Már filmesként egy taxiban hallotta meg a dalt, akkor pattant ki a fejéből az ötlet, hogy fel kellene kutatni a régi filmtekercseket, hátha lehet velük kezdeni valamit.

„Harmincöt éve várok erre a hívásra” – mondta neki a telefonba Larry Klein, az American Music Awards producere, akinek archívumában többórányi felvétel pihent. Csak ki kellett válogatni a legizgalmasabb snitteket és megtámogatni őket néhány résztvevő visszaemlékezéseivel. A rendező hamar rájött, hogy egy kincsesládában turkál, nyilván ezért adta filmjének ezt a hangzatos címet. Kiderült, hogy a nagy történetnek a mai napig csak egyes részletei voltak ismertek.

„Hagyd kint az egódat!”– állt a stúdió ajtaján, ahová sorra nyitottak be a sztárok, ugyanarról a rendezvényről érkezve, ahol díjazottak, jelöltek vagy díjátadók voltak aznap este.

„Ha bomba robbanna itt, John Denver újra a csúcsra kerülhetne!” – jegyezte meg epésen Paul Simon – ez a kedvenc mondatom a filmben. Öröm nézni, ahogy Quincy Jones, a zenei rendező határozottan véget vet a kialakulóban levő afterpartynak. Végig ő a főnök, irányít, improvizál, problémákat old, biztat és atyáskodik, megmondja, ki kivel énekeljen közös szólamot, újraveteti, ami nem sikerült. Szóval igazi kulcsfigura, nélküle hamar eluralkodott volna a káosz.

Az is kiderül, ki kivel szimpatizál, hogy viszonyulnak egymáshoz a sztárok. Vannak, akik ifjúkori példaképükkel találkoznak és átvedlenek rajongóvá, van, aki a felvétel alatt in-tenzíven bort iszogat, van, aki viccelő-dik, mások feszengnek, hiszen kikerültek a komfortzónájukból. Nem saját dalaikat éneklik a rajongóiknak, hanem kaptak egy fura feladatot.

Hasznos információk is elhangzanak a film elején, megtudjuk, ki hol tartott éppen 1985-ben. A 35 éves Bruce Springsteen például a csúcsok csúcsán volt, előző nap fejezte be a Born in the USA-turnét és nem nagy kedve volt hajnalban repülőre ülni egy jótékonysági dal miatt. Mégis kötélnek állt, és jól tette. Prince viszont távol maradt, pedig jó barátnője, Sheila E is ott volt a stúdióban. Ő a film egyik interjúalanyaként elmondja, biztos benne, hogy csak csalinak szánták, tőle várták, hogy odacsábítsa a popherceget. Prince közölte vele, hogy egy gitárszólót szívesen feljátszik, de csak akkor, ha egyedül lehet a stúdióban. Ebbe a dalba viszont pont nem kellett gitárszóló, a stúdiót sem lehetett kiüríteni...

Azt sem tudtuk eddig, miért hiányott Madonna a meghívottak listájáról. Nos, azért, mert Quincy Jones inkább Cindy Laupert választotta helyette, nem akart két hasonló korú extravagáns popdívát a csapatba. Szóval annyi érdekes anekdota és új információ hangzik el másfél óra alatt, hogy alig győzzük megemészteni. A film több apró történetet is kínál a nagy történeten belül. Lionel Richie elmeséli, hogyan írták a dalt Jackson rezidenciáján. Az egyik operatőr elmeséli, mit érzett, amikor közelről filmezhette kedvenc előadóit. Dionne Warwick nem értette, miért osztották be őt Willie Nelson mellé, de később rájött, hogy a két eltérő hangszín izgalmas kontrasztot képez.

A munkafolyamatot megörökítő felvételeken is számos mikrotörténet bontakozik ki, Bob Dylan, akin a klipben is látszik, mennyire feszeng a sok felszabadult, ritmusra ringatózó előadó között, a szólórész feléneklésekor nem tudott mit kezdeni a feladattal. A film egyik legmeghatóbb jelenete, amikor a zongoránál bohóckodó Stevie Wonder kisegíti őt – elkezd Dylan hangján énekelni, vagyis látszólag parodizálja, valójában azonban utat mutat neki.

Senki sem tudta, hogy mi sül ki ebből. Hogy a dal a korszak egyik legnagyobb slágere lesz, hogy a következő évben Grammy-díjat kap, és megnyitja az utat a nagy segélykoncertek előtt.