A srenkes, a vetkőztető és az olajozó – Szocialista noir piros köntösben

A 25–30 perces adások rendre a bűn, a bűnözés és a bűnüldözés világába kalauzolják a hallgatókat, a súlyos témákról pedig olyan könnyed, befogadható stílusban és imponáló tájékozottsággal értekeznek, hogy még azok számára is érdekesek, akiket nem igazán érdekelt a bűnözés világa – ilyenek pedig bizonyára amúgy is kevesen vannak. Az adásokban felsejlenek a rendszerváltás előtt kialakult és utána is létező bűnözési hálók, ismeretségi és kapcsolati tőkék, és egyáltalán: a bűn társadalma a maga sajátos működési mechanizmusaival és belső logikájával. És persze megjelennek a szereplők is: Los Angeles-i magyar maffiózók, nyilas bűnözők, a betörés szakma kóklerei és professzor emeritusai, különféle stiklik pitiáner elkövetői és az újságok hasábjain szereplő maffiaperek nagystílű vádlottjai, a Ferihegyre vezető úton robbantó terroristák, a dunaszerdahelyi maffia, magyarországi munkásgalerik és olyan konkrét szereplők, mint a tetoválásairól ismertté vált Pillangó, Repülős Gizi, Tasnádi Péter vagy Portik Tamás. A bűnügyi podcastre alapozva a két szerző a Kossuth Kiadó vezetőjének felkérésére most külön kötetet állított össze, hogy beszélgetős könyvben meséljék el a szocializmus bűnözésének mikéntjét, fontos szereplőit, a rendszer öröklött és továbbörökített technikáit és tulajdonképpeni működését.

Szocialista bűnök, bűnözők és sajátosságok

Különböznek-e a szocialista bűnözők a kapitalistától? – teszik fel a kérdést a kötet bevezetőjében. A kérdés valóban jogos, még ha a kötet „hősei” leginkább a jogtalanság terepén mozognak is, vagy esetenként a joghézagok nyújtotta keskeny határmezsgyén egyensúlyoznak. Szóval különböznek-e a „szocialista bűnök” a „kapitalista bűnöktől”, eltérnek-e a két rendszer bűntársadalmi sajátosságai és ha igen, miben és mitől. Nyilván a remélt zsákmány nagysága eleve más volt egy nyugati parti villa és egy kisvárosi kétszobás, de akár Balaton parti szocialista apartman vagy hétvégi ház, nyaraló feltörésekor, más a tettesek köre, más a bűnüldöző szervek felkészültsége, más az eljárási technika, különbözik a hatályos büntetőjog és az elkövető tettével arányos büntetés. Úgy tűnik viszont, hogy a törvényesség keretei áthágásának azonosságán túl legalább annyira eltért a hazai és a nyugati alvilág társadalma, mint az a társadalmi, jogi, szociológiai környezet, amelyben a bűnözők megtanultak működni és érvényesülni a vasfüggönyön innen.

Bezsenyi szerint a klasszikus Kádár-kori betörő különbözött a Rákosi-korszakban nevelkedett szocialista betörőtől: jellemzően 1956 után nőtt fel, néhány tiltott határátlépéssel a háta mögött került a hatóságok látókörébe, dolgozott rakodóként vagy szállítómunkásként, esetenként közel kerülve valamelyik állami vállalathoz. Itt aztán, ha tudott, akkor valamivel seftelt, a fifikásabbak kitanulhattak valami speciális – jól „hasznosítható” – szakmát is, és lettek lakatosok vagy asztalosok, és amíg a korszak elején döntően magányos farkasként dolgoztak, a végén már tulajdonképpen „szervezett csapatokba” verődve, bűnszövetkezetként követték el az elsősorban vidéki akciókat, alaposan megnehezítve ezzel a rendőrség munkáját.

Külön érdekes az a kriminológiai fejlődési pálya, amelyet a nyomozási eljárásban a rendőrség leírt. A nyolcvanas évek legelejére ugyanis az addig sem túl acélos eredményességi mutatók remélt javításáért szemléletváltás következett be a „szerveknél”, és a hatóságok eljutottak a nyomkövetéstől a felderítésig. Előbbi ugyanis azt vizsgálja már, ami megtörtént, utóbbi pedig a potenciális elkövetőket figyeli meg, gyakran napokig, hetekig, ami persze – amint ezt is megtudjuk – még mindig nem garancia arra, hogy ha bűncselekményt követnek el, rájuk is tudják bizonyítani.

Helyek, információk, ügyek

A szerzők magabiztosan mozognak a hazai témák, az egyes rendőrségi ügyek, tettesek és áldozatok tarkította „bűntérképen”, a beszélgetésekben pedig számtalan lokális kapaszkodót is nyújtanak az olvasóknak. Hol lehetett kitanulni a mesterség – adott esetben a zárfeltörés és az álkulcskészítés – csínját-bínját. A Kádár-korszak igazi „slágerének” számító betörést először is a börtönökben és fogházakban lehetett elméletben elsajátítani, de a fővárosnak voltak további olyan alkalmas helyszínei, ahol a betörő – ahogy Bezsenyi fogalmaz – „szakipari tudást” tudott szerezni. Ilyen a Kálvária tér, a Ferencvárosban az akkori Haller tér, ahol az ott dekkoló, kártyázó, kvaterkázó szereplőink könnyen információkat és ismereteket cseréltek. Budapest pedig már ekkor is nemcsak az ország „vízfeje”, de a hazai orgazdahálózat központja is volt, noha komoly vidéki nagyvárosok – például Győr, vagy Pécs – vagy Balaton-környéki felvevő központok súlya is jelentős volt a korszakban. Előnyös fekvésénél fogva a Rákóczi tér már ekkor is a prostitúció melegágyaként működött, léteztek a hatósági vegzatúra elől némileg „védett helyként” funkcionáló kiskocsmák, mint az egykori Szimpla kávéház, az Ilkovics büfé vagy a Szamovár presszó, és olyan helyszíneket is megismerhetünk, mint az alvilágnak a „felvilágiakkal”, a művészeti és politikai elittel ideális kapcsolatépítést lehetővé tevő elit klubjai és lokáljai, mint a Tavasz, a Pipacs vagy a Randevú bár.

Megtudhatjuk, hogy valamirevaló tippadó – aki az üresen álló házról a tényleges elkövetőkkel az információt megosztotta –  biztos információkat adott, mert még ebben a szakmában is létezett betyárbecsületet és nem volt ildomos a forrás egyetlen elvehetetlen valutáját, a bizalmat, eljátszani. De számos példa akad arra, hogy a könnyebbik útnak számító belső infóra építettek, vagy egyenesen egy belsős, beszervezett emberre támaszkodtak. Az igazi dörzsölt nagymenők pedig ügyeltek arra, hogy mindig legyen valami tiszta és legális vállalkozásuk, ennek segítségével lehetett aztán az ebül szerzett pénzt tisztára mosni. A rendszerváltás derekán idehaza ezért volt „innováció” a hitelkihelyezés megbízható nyugat európai valutába.

Böcskei a könyvben jókat kérdez, ezekből pedig látszik, hogy uralja a téma „szakirodalmát” és komoly háttérismeretei is vannak. A párbeszédekből szinte kérdezve tanulunk, mert fontos vonatkozó könyvek, releváns anyagok, hálózatok, filmek bukkannak fel és szülnek újabb reflexiókat, a beszélgetés így egy pillanatra sem válik statikussá, mert ahol indokolt, ott Böcskei kíváncsian bele- és visszakérdez – és csupa olyat, ami az olvasóban is a választ olvasva önkéntelenül megfogalmazódik. 

A bűn nyelve

Azok, akik nem különösebben jártasak a kriminalisztikai és kriminológiai „szakszavakban”, külön informatív az a nyelvi kód, amely a kötetben vissza-visszatér. Jackarizók, vetkőztetők, utazó bűnözők, seftelők, srenkesek és olajozók mozognak a kötet lapjain, sokszor valóban egyszer itt, másszor ott bukkannak fel. A megnevezések, a bűnözői szlengek némelyike ismerős persze, amelyek pedig nem, azokat is hamar megtanuljuk. A beszélgetések közvetlensége külön erénye a szövegeknek, egyáltalán nincs a komoly téma ellenére, sőt. Így ha „munka” közben gond adódik, akkor „tipli van”, ha pénzesek vagyunk, akkor „van mögöttünk della”, az értékesítésre váró, kellemetlen szajré a „forró holmi”, ha valakit beárulunk, akkor „felnyomjuk”, ha pedig a „kulcsos gyerektől” a kulcsait megszerezték, könnyen meglovasítják az egész lakást. De Bezsenyi időnként beavat a másik oldal kifejezéseibe is, így, ha figyelmesen olvasunk, akkor nem kerülhetjük el, hogy találkozzunk a perszeverenciával, vagy azzal az elkövetési móddal és technikával (vagy eszközzel), amelyhez a bűnöző – például a betörő – kényszeresen ragaszkodik és amivel, sajátos elkövetői/technikai „ujjlenyomatként” segíti saját maga lebukását.

Kérdések és válaszok

A nem klasszikus beszélgetős kötetben olyan kérdésekre kaphatunk válaszokat, amelyeket magunk is szerettünk volna megkérdezni, csak eddig nem volt kitől. Például: honnan tudja a bankrabló, hogy mennyi pénz van a bankban? – ahhoz ugyanis, hogy megkockáztasson egy fegyveres rablást, fontos mérlegelnie a kockázat mellett a remélt zsákmány nagyságát. Vagy milyen hibákat tud elkövetni egy pitiáner strandkabinfeltörő, hol érdemes elpasszolni a szajrét, és mekkora összeget lehet kérni az orgazdától a holmiért, praktikusan mennyi az üzletszerű kéjelgésre szánt idő a „hölgyeknél”, hogy minősült egy „hétköznapi” kocsmai bicskázás emberölési kísérletnek, az életellenes bűncselekményeknél önmagában miért nem minősített eset, ha valaki fel is darabolja az áldozatát, milyen üzlethelyiségek és lakások a legalkalmasabbak a „szobáztatáshoz”, prostitúció-e a „digózás”, és milyen viszony fűzi a prostituáltakat és a stricijeiket egymáshoz, van-e eltérés a bűnszövetség és a szervezett bűnözés között, miért fontos helyszín és ki járt az Old Firenzébe és kik az Omniába vagy a Rózsaszín cicákba, mi a különbség a Robert de Niro játszotta Taxisofőr és a Cserhalmi György remeklésével a mozikba került Dögkeselyű sofőrje közt, és ha már a kocsiknál tartunk, akkor mi az a „porcelánfuvar”.

Kulcs a tizenharmadik szobába

Böcskei és Bezsenyi kettőse nem nevetségessé akarja tenni a kötet szereplőit, noha időnként jókat nevethetünk egyes szófordulatukon, de összességében egyáltalán nem göcögnek azon, ha valakit lefüleltek, nem ítélik el „hőseiket”, hanem próbálják megérteni a közeget, amelyben működtek, a gondolkodásmódjukat, úgy, hogy közben a bűntörténetüket is elmesélik. A kötet érdekfeszítő és hiánypótló kötet mindazoknak, akiket érdekel a bűn világa és ismereteiket nem a gyermekkorunk (már akinek, persze) Kék fényének a színvonalán szervezett nyakkendős beszélgetések és rendőrségi bikkfanyelven elmondott bűnesetek színvonalán, vagy a nézőkből örökösen szemtanút faragó ballonkabátos Columbo csavaros észjárásán keresztül szeretnék megszerezni. A szerzők nem cinkosai az olvasóknak, de az ő nyelvükön beszélnek, ha indokolt, komolyabban, ha kell, lazábban, akár még a bűnről és a bűnözőkről is szórakoztató módon és befogadható formában, azaz tényleg nem a Belügyi Szemle kínosan hivatalos szakzsargonjának nyelvén. Szinte mesélnek arról, amitől a legtöbben viszolygunk, amitől félünk, ami riaszt, vagy amire épp kíváncsiak vagyunk. A bűn világáról, aminek követjük a híreit, időnként magunk is látjuk a régi és mai szereplőit, tartunk tőlük, és ha megtanultunk is velük együtt élni, ha lehet, kerüljük velük a találkozást. Afféle sorvégi hetedik szoba ez, amiről tudunk, de ahova nem szívesen szeretnénk benyitni.

Böcskei és Bezsenyi viszont szerencsére nem ilyen ijedős – írhatnám azt is, hogy nincsenek így begyulladva. Jóval több mint kérdezz-felelekbe bújtatott ismeretterjesztő „sétájukon” biztos kézzel vezetnek a legkülönfélébb bűnözők és bűnesetek szegélyezte magyar noir-történelem és félmúlt útjain, és adnak kulcsot az olvasók kezébe, hogy megértsük, kik és mik vannak a szobában, milyen sokirányú, sokrétű viszonyrendszer köti össze az árnyékvilág és a félvilág szereplőit, honnan jöttek, hogyan gondolkodnak, miként szerveződnek és milyen hierarchiák alapján működnek, merre mozognak, vagy milyen mintákat követnek. Szóval nekik köszönhetően kapunk most egy saját kulcsot a kezünkbe – a kriminalisztika által a betöréshez használt zárnyitók közül az egyik típust – hogy legyen külön bejáratú eszközünk is, ha „roncsolásmentesen” akarunk benyitni ennek a gyakran riasztó, mégis hallatlanul érdekes és ismeretlen világnak az ajtaján.

 

Bezsenyi Tamás–Böcskei Balázs: A szocializmus bűnbarlangjai avagy addig bűnözünk, amíg Kádár él. Budapest, Kossuth Kiadó, 2020.