Márai-titkok nyomában Ötvös Anna kassai történésszel

Márai Sándor apja, Grosschmid Géza a felvidéki magyar politikai élet meghatározó alakjának számított. Úgy tartották, szava és kézfogása többet ért, mint más emberek írásos, pecsétes fogadalma. Milyen volt kettejük viszonya?

Mély apa-fiú kapcsolat jellemezte őket. Példaképnek tartotta az apját, felnézett rá, és gyönyörű szavakkal emlékezik meg róla az Egy polgár vallomásaiban. Egy helyen pedig azt írja magáról, a feleségén, Lolán kívül csak egyetlen ember szerette őt feltétel nélkül, önzetlenül: az apja.

Mit tudunk Márai édesanyjáról?

Ratkovszky Margit tanítónő volt, és egészen más habitusú ember, mint a férje. Márai leírja, hogy egyszer, hatéves korában egy gyerekzsúron az anyja mindenki mással foglalkozott, csak vele nem. Ezt soha nem tudta megbocsátani neki, egész életében benne maradt a tüske. Ambivalens volt a kapcsolatuk, de szoros. Az anyja sokáig élt, és végig leveleztek. Lola naplójából tudjuk, hogy a New York-i emigrációban Márai egy napon elővette az anyja fényképét, és hosszan nézegette, ami nem volt szokása – egy-két nappal később pedig az anyja halálhíréről értesültek. Mintha megérezte volna. Lola nem igazán szerette az anyósát, a naplójában végig Elminek nevezi. A leszármazottaktól tudható, hogy az Elmi azt jelentette: elmebajos.

Márait eredetileg Grosschmid Sándornak hívták. Honnan jött a Márai név?

A családi legendárium szerint az apjuk nem nézte jó szemmel, hogy fiai közül ketten – Sándor és Géza – újságokban publikálnak, verseket írnak. Ezt nem tartotta illendőnek egy tisztes polgári családban. Tegyék, mondta, de ne az ő neve alatt. Úgyhogy Géza a nagymama vezetéknevét választotta, s lett belőle később Radványi Géza néven ismert filmrendező, a Valahol Európában című filmklasszikus alkotója, Sándor pedig felvette a család régi nemesi előnevét, s lett belőle Márai Sándor néven a magyar irodalom meghatározó alakja. A Partiumban, Máramaros megyében létezik egy Mára nevű falu, amely egykor Márai őseinek a birtoka volt. Íróként a kezdetektől ezt a nevet használta, hivatalosan pedig 1939-ben kérte a neve magyarítását.

Máraiék négyen voltak testvérek. Köztük milyen volt a viszony?

Sándor volt a legidősebb, ő 1900-ban született, Kató 1904-ben, Géza 1907-ben, Gábor 1909-ben. Volt még egy lánytestvérük, Klementina, ő azonban csecsemőkorában meghalt. Márainak a Gábor nevű öccsével volt a legbensőségesebb viszonya, az ő leveleit őrizte meg. Másik öccse, Radványi Géza is emigráns volt, de csak kétszer találkoztak, egyszer Münchenben, egyszer pedig Salernóban.

S ha találkoztak, akkor is csak egy köszönés erejéig.

A háború befejeztével, 1945-ben az a hír járta, hogy Radványi Géza megvakult. Márai meglátogatta, az öccse pedig, ahogy ajtót nyitott, felkiáltott: Sándor, te itt?! Mire Márai: Géza, te látsz! Azzal sarkon fordult, és távozott. Korábban állítólag egy barkochbajáték során vesztek össze. Radványi Gézának egyébként valóban voltak problémái a szemével, 1943-ban Olaszországban romlott osztrigát evett a feleségével, és mindketten csúnya fertőzést kaptak, Radványinak ez valahogy ráment a szemére, Tasnádi Fekete Máriának pedig az arcizmait támadta meg, s emiatt nem is lehetett tovább színésznő.

Tolnay Klári, aki az 1940-es években randizott Máraival, később úgy emlékezett, szíve szerint Márai úrnak szólította volna, mert az, hogy Sándor, sose jött ki a száján, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy őt valaki sanyizta. „Lehetetlen. Ő Márai úr volt. Az úrnak nem az uralkodó minőségében, hanem a gentleman…” Milyen ember volt Márai?

Távolságtartó. Nehezen megnyíló. Sértődékeny. Pedig ő maga írta le, hogy aki megsértődik, az veszít. Ő mégis gyakran megsértődött. Beszélgetések közben is, ha valaki nem értett vele egyet. Mindig meg volt győződve a saját igazáról, és ebből soha nem engedett. Lola naplóiból is rekonstruálható, hogy egymás után szakítottak a barátaikkal. Azokkal is, akik korábban önzetlenül segítettek nekik. A végére nagyon egyedül maradtak.

Lola írja le azt a jelenetet, hogy amikor 1976-ban Salernóban fölkereste őket Lőrincze Lajos nyelvész, akkor Márai nem hívta be a váratlan vendéget, hanem csak az előszobában beszélt vele, és tíz perc után udvariasan kidobta. Voltak egyáltalán barátai?

Kevés emberrel ápolt mély barátságot. A nagy korkülönbség ellenére ilyen volt a római Szőnyi Zsuzsa, valamint a könyveit kiadó, Torontóban élő Vörösváry István, aki az emigráns magyarok egyik legolvasottabb lapjának, a Kanadai Magyarságnak volt a tulajdonosa. Vele az utolsó pillanatig tartotta a kapcsolatot, az életművét is rá hagyta.

Feleségét, Matzner Ilonát (Lolát) elbűvölő nőnek tartották, nemcsak műveltsége és jó humora, hanem rendkívül szépsége okán is. Márai féltékeny típus volt?

Az 1930-as években, amikor Budán a Mikó utcában laktak, Lola kapott egy virágcsokrot egy közös ismerősüktől. Márai ezen annyira felháborodott, hogy a csokrot kihajította az ablakon, Lolát pedig hazaküldte Kassára. S ez nem volt egyedi eset, Lolától tudjuk, hogy a Márai tizenhatszor küldte vissza a feleségét Kassára. Indulatos ember lehetett. Már Nápolyban éltek, amikor egy rendőr a tartózkodási engedély ügyében kereste fel Lolát, és meghívta egy kávéra. Márai ezen is kiborult, kacérkodással, flörtöléssel vádolta Lolát, és féltékenységi rohamában meg is ütötte őt.

Lola hogyan reagált ezekre az indulatkitörésekre?

Nem tudott haragudni a férjére. Minden rezdülését, minden gondolatát ismerte. S hibáival együtt, feltétel nélkül szerette. Ha úgy gondolta is, hogy Márainak, az embernek vannak hibái, Márait, az írót nagyszerűnek, szinte zseniálisnak tartotta. S tegyük hozzá: nyilvánosan soha nem panaszkodott.

Márai sokat cigarettázott, és napi egy-két palack bort ivott. Ezt hogyan viselte el Lola?

A dohányzást nem bírálta, akkoriban ez nem számított függőségnek. A borozás már súlyosabb dolog volt, mert az alkohol indulatossá tette Márait, s ha megivott, nem lehetett vele kommunikálni. Gondoljunk bele: életük nagy részében egymásra voltak utalva, az emigrációban nem voltak barátaik, nem volt kihez szólniuk, mindent csak egymással beszélhettek meg. S ha Márai megsértődött, akkor magába zárkózott, vagy hosszú sétákra ment, s olykor napokig nem lehetett vele beszélni. Sokszor mégis Lola vette a bort, olykor az utolsó dollárjából is, mert úgy gondolta, ez kell a férjének ahhoz, hogy írni tudjon.

Márainak és Lolának egyetlen gyermeke született, Kristóf, aki azonban néhány hetes korában meghalt. Mit lehet tudni a halála körülményeiről?

A házasságuk elején Lolának volt egy méhen kívüli terhessége, amibe majdnem belehalt. Hajszálon múlott az élete, de végül megmentették. Sokára lett újra várandós, negyvenévesen szülte meg Kristófot, de a kisfiú csak hat hetet élt – a Tűzoltó utcai kórházban hunyt el, a halotti anyakönyvben a halál okaként vérzésre való hajlamot neveztek meg. Mindkettőjüket nagyon megrázta a gyermek halála, nehezen dolgozták föl, Márai hetekig nem szólalt meg, s a naplójukban minden évben megemlékeztek Kristófkáról a születése és a halála napján.

Később örökbe fogadtak egy kisfiút, Janikát. Róla mit lehet tudni?

1941-ben született, a nagymamája nevelte. Lola a háború vége felé találkozott velük, összebarátkoztak, s örökbe fogadták a gyermeket. Janika velük tartott az emigrációba is, sőt: ő volt az egyik oka annak, amiért Olaszországból átköltöztek az Egyesült Államokba, Márai ugyanis jövőt akart adni Janikának – az olasz iskolákban többnyire csak fociztak a gyerekek, a tanulást nem vették komolyan. Amerikában aztán nem állami, hanem fizetős egyházi iskolába járatták Janikát, aki nyaranta brigádmunkát vállalt: szódavizet árult egy parkban.

Márai a naplójában említi, hogy fia nem olvasta a könyveit, a leveleket pedig egy idő után úgy írta alá: John.

Ezen nincs mit csodálkozni, Janika ugyanis sosem járt magyar iskolába. Eleinte Lola tanította őt írni-olvasni magyarul, de fokozatosan megkopott a magyarnyelv-tudása, s idővel a szüleivel is angolul beszélt. Egyébként jó felfogású gyerek volt, számítógépes szakember lett belőle, de ő már ízig-vérig amerikainak számított, abban a közegben szocializálódott, a helyi szokásokba nőtt bele, és amerikai lányt vett feleségül. Máraiék a menyükkel sem kerültek közeli kapcsolatba, akkora volt köztük a kulturális szakadék.

Fogadott fiuk 46 évesen meghalt, három lánygyermek maradt utána. Tudták, hogy a nagyapjuk író?

Csak Márai halála után szembesültek ezzel. Úgy tudom, a három lány közül kettő még ma is a Márai nevet viseli.

Ők a jogörökösök?

A jogörökös a Vörösváry család. Erről még Márai döntött, amikor az írói életműve gondozását Vörösváry Istvánra hagyta.

A szocializmus évtizedeiben Márai tiltott szerzőnek számított, művei indexen voltak, könyvei nem jelenhettek meg, s a könyvtárak polcairól is bevonták őket. A kassai magyarság ezekben az években számon tartotta őt?

A régi kassai családoknak voltak történeteik, a Márai-kötetek is ott sorakoztak a polcon, de nyíltan senki sem beszélt róla. Nagy feltűnést keltett, amikor Rákos Péter 1970-ben felköszöntötte Márait az Irodalmi Szemlében.

Zseni volt, de kissé soviniszta – írták Márairól a szlovák lapok, amikor elkezdődött műveinek szlovák nyelvű kiadása. A Márai Sándor Emlékkiállítás öt éve nyílt meg Kassán, azóta mit tapasztalsz, milyen Márai megítélése a szlovákok körében?

Sok szlovák látogatónk van. Aki olvassa a műveit, az rajong érte. A kassaiak ismerik a köztéri Márai-szobrot, de csak itt, a kiállításon döbbennek rá, hogy mekkora formátumú író volt. A megítélése egyöntetűen pozitív, legföljebb azon megy a vita, hogy hogyan kell ragozni a nevét, Máraiho vagy Máraia. Azok az emberi értékek, a szabadság és a humánum, amelyekről Márai ír, általánosak, mindenkit egyformán megszólítanak. Persze, az előfordul, hogy a szlovákok, ha Márairól beszélnek, csak annyit mondanak, hogy világhírű volt és kassai. Azt már nem mindig teszik hozzá, hogy magyar. Pedig Márai az emigrációban többször is leírta, hogy számára a magyar nyelv jelenti a hazát.

Megjelent a felvidéki Vasárnap családi magazin 2024. február 20-i számában