Lassú búcsú New Yorktól – Interjú Marozsán Erikával

Izgalmas szerelmi történet, mesélte akkor. A kosztümjeit is szerette. Milyen lett a végeredmény?

Nekem még mindig nehéz magamat néznem. A film nagyon érdekes lett, több szintje van a történetnek. Nem csak a szerelmi szál fontos benne. A Szerelmes Shakespeare bemutatója után megkérdezték a Dajkát játszó Imelda Stauntont, hogy miről szól a film. Van egy Dada, aki… kezdte mesélni. Persze, hogy először a saját szerepe prizmáján keresztül olvassa az ember a forgatókönyvet. De amikor elkészül a film, a prizma másik fele is megvilágosodik. Ezért mondom, hogy bár fontos a szerelmi szál ebben az új osztrák filmben, nem az egyetlen lényeges vonulata. De ha színházban játszanám, máshogy formálnám meg a szerepet. Egy titokzatos női figura. A vágy elérhetetlen tárgya.

Amikor a Gyöngyössy Bence rendezésében készült Janus című tévéfilmet nézte, amely a nyolcvanas évek Romániájáról, az ottani totalitárius rendszer titkosszolgálatának családromboló hatásáról szól, a szervezet kétarcú ügynökeiről, egy kiváló embernek tartott sebészorvosról és annak feleségéről, egy erdélyi fogszakorvosról, függetleníteni tudta magát a történetbeli nőtől?

Ott sem tetszettem magamnak maradéktalanul. Nem tudom, miért.

Akkor most furán fog hangzani, hogy azt mondom: a Szomorú vasárnap óta nem láttam ilyen esszenciálisnak magyar filmben.

Tényleg? Ezért nem érdemes a színészt a saját alakításáról faggatni. Egyrészt mást gondol magáról, van egy belső mozi, amit lát, amit érez, és az nem feltétlenül egyezik azzal, amit a néző lát. Másrészt nem is kell, hogy az a néző elvárásával megegyezzen. Vagy annak az élvezetéből levonjon valamit az én hiányérzetem. A Janusban mindenkivel nagyon jó volt a munka. Meg fogom nézni újra. Van egy filmem, amelyet több mint tíz év után láttam először, véletlenül került elém. Érdekesmód ott meg voltam elégedve magammal. Szerintem a színésznek jobb nem látnia magát. Ez az én felfogásom, de nem feltétlenül igaz, amit állítok. Cate Blanchett például minden felvételt visszanéz a forgatás helyszínén. Mint egy szobrászművész, figyeli a születő figurát. Levonja a tanulságokat, és ha szükségét érzi, finoman tud magán változtatni. Én erre még mindig nem vagyok képes. Annyira kétségbeesek, hogy más vagyok, mást jelentek, más a fizimiskám, máshogy működöm, mint ahogy azt belülről érzem! És ez nagyon szétzilál a forgatás alatt. Ez nem valami professzionális hozzáállás, tudom. De amikor egy kevésbé sikerült jelenetemet látom, akkor szidom magamat, hogy miért nem kontrolláltam a felvételt. Vagy a hajamat, a ruhámat, mindazt, amin még változtatni lehetett volna. Csak én ilyenkor azt gondolom, ha a felvételek során elkezdek ezekkel a dolgokkal mélyebben foglalkozni, kimozdulok a nagy ihletből. Pedig nem biztos, hogy ez történne.

Harminc éve már, hogy filmekben játszik. Abból a hetvenből, amit eddig forgatott, húsz a magyar, a többi külföldi produkció. Elégedett az aránnyal?

Annyira nem panaszkodhatom, mégis azt mondom, sokkal többet szeretnék itthon is dolgozni. Nagyon nagy bennem a vágy. De már a korom miatt is egyre kisebb az esélye, hogy magyar filmbe hívnak, mert a magyar filmek női ideálja 20 és 30 között van. Engem viszont akkor sem igazán használtak. A Terápia után is hiába vártam, hogy keresni fognak. Külföldön szerencsére sokat dolgoztam az elmúlt évek alatt. Ha az amerikai ügynökeimmel beszélek, és néha kifejtem a kétségeimet, ők is azt kérdezik tőlem, hogy szerinted Julia Roberts nem pont ebben a cipőben jár? Ez egy általános színészi probléma, hogy egyrészt nem akarja az ember elhasználni az arcát, elkoptatni a tehetségét. Másrészt, ha egy évben csupán egy filmet forgatok, akkor maximum hatvan napot dolgozom. A maradék időben készülhetsz a következő munkára, vagy lebegsz a világban. Ez utóbbit én nagyon nem bírom. Alapvetően színházi színész vagyok, aki ahhoz szokott, hogy minden este fellép, kondicionálja őt a pálya, a színpadi munka. Filmszínészként ez nem adatik meg.

Tíz évvel ezelőtt állt legutóbb magyar színpadon, a Bozsik Yvette rendezte Cabaret című előadásban.

Ha nem dolgozom eleget, úgy érzem, elvesztem a színészi izmaimat. De nem akarok hálátlannak tűnni, hogy ide nekem az oroszlánt is! Örülök, ha mások is dolgoznak. Tavasszal, ha minden jól alakul, két film vár rám. Egy német és egy amerikai.

A német filmesek körében a Szomorú vasárnappal alapozta meg a pozícióját?

Végül is nem. Van, aki nem az alapján ismer, esetleg nem is látta azt a filmet. Volt egy nagyon nagy sikerű kinti filmem, az Akarlak. Két nő szerelméről szólt. Azt nagyon sokan látták. 2014-ben forgott, tévében és moziban is ment.

A német–litván koprodukcióban készült, Joshua Sobol írta Gettóval is szép köröket futott a világban.

Az még Dél-Amerikában is nagy sikerrel ment. Sára lányom még kicsi volt, egy argentin lány volt az óvónője. Ő még otthon, a hazájában látta a filmet, és nagyon megörült, amikor felismert az óvodában.

Sára már tizenöt éves. Kivel van, amikor az édesanyja a Graz–Bécs–Budapest útvonalon mozog?

Az édesapjával, Brooklynban. Már kész nő. Nagyon hasonlít rám, bár mások a színei. Barna a szeme, szőkésbarna a haja. Folyékonyan beszél angolul és franciául. Természetesen magyarul is. Nagyon nagy ajándék ez egy gyereknek.

Ha hosszabb időt tölt Magyarországon, mi hiányzik a leginkább New Yorkból?

Már egyre kevésbé hiányzik New York. Annak ellenére, hogy ott is két lábbal állok a földön. A zsigereimben érzem, hogy vissza fogok költözni Magyarországra. Tizenhat éve élek New Yorkban. Nem akarom tovább húzni. Laktam Manhattanben is, de amióta megszületett Sára, Brooklynban élünk, szinte kisvárosi környezetben. Ezt a részét nagyon élvezem, mégis megfogalmazódott már bennem, hogy elég volt, haza akarok jönni. Sok barátnőm jött már haza. Rengeteget lamentálok azon, hogy mitől érezzük magunkat otthon egy helyen, vagy miért inkább csak vendégnek. New Yorkban minden más, mint itthon. Főleg a mentalitás. A gyerekem miatt természetesen még maradok. Amíg ő ott akar lenni. De az egyetemet már Európában szeretné elkezdeni, újságíró vagy színésznő akar lenni. Úgy ír angolul, mint egy kis írónő.

Ha Amerikában vagy Németországban forgat, elég, ha csak lélekben készül fel az ottani munkára?

Mindig van bennem egy kis szorongás, hogy vajon milyen állapotban van a német nyelvtudásom, hiszen New Yorkban magyarul vagy angolul beszélek. De rendszeresen olvasok németül, hallgatom a német rádióadókat, nézem a német televíziót, hogy készenléti állapotban legyek. Most például egy nagy sajtótájékoztatón annyira összefogottan beszéltem németül, hogy én magam is meglepődtem. Nem kell német keresztrejtvényt fejtenem, hogy frissen tartsam a tudásomat. Úgy látszik, beült a nyelv az agyamba.

A repülőtereken mit érez utazás előtt?

Azt, hogy Budapestre hazajövök, New Yorkba pedig hazamegyek. Brooklynban vár a kis lakásom, ami mégiscsak az enyém, és biztonságban érzem benne magam. Repülni nem igazán szeretek, megérkezni viszont nagyon jó. Az olyan, mint az elektrosokk. Mindent elölről kezdhetek, és az olyan felszabadító érzés. Felfrissülök attól, hogy átrepülöm az óceánt. Van bennem egy gomb, amelyre az van írva, hogy újraindítás.

Producerként próbálgatja még a szárnyait?

Mindig van valami. Soha nem unatkozom. Most is van egy regény, amibe beleszerettem. Azt szeretném filmre adaptálni. Magyar író műve. Már-már klasszikus magyar íróé. Ezen ügyködöm. A forgatókönyvírás is érdekel.

És egy olyan vágy, aminek semmi köze a filmhez?

Nincsenek elérhetetlen vágyaim. Eljutottam abba a korba, hogy engem már semmi nem hajt mások sikere felé. Az az út, hogy „legyél szép, gazdag és sikeres”, egyáltalán nem vonz. Elmegy mellettem. Vett a papám egy pici házat a Tisza-tónál. Régi parasztház. Nagyon kedves a szívemnek az a hely. Sem gyerekként, sem fiatal nőként nem vonzott olyan nagyon a természet. Mondhatnám, teljesen hidegen hagyott. De most húz magához, odavagyok tőle.