Ukrajna után mi lesz az alvó balkáni konfliktusokkal?

Az ukrán háború első napján a Deutsche Welle szerb nyelvű kiadása szemlézte a Die Welt cikkét, amelyben egyebek mellett az áll, hogy a NATO romániai haderőfejlesztését – egy 1000 fős „harci csoport” létrehozását idén tavasszal – nem csak az ukrajnai krízis indokolja. A cikk azt valószínűsíti ugyanis, hogy a putyini Oroszország az egykori jugoszláv tagköztársaságokat is célba veszi, miközben a hidegháború utáni érdekszféráját akarja helyreállítani.

Ennél is konkrétabb csütörtöki hír, hogy az EU és a NATO 500 – köztük szlovák – katonával 1100 főre növeli a boszniai békefenntartók (EUFOR) létszámát. A Balkáni Oknyomozó Hírközlési Központnak (BIRN) nyilatkozó illetékesek szerint nem közvetlenül az ukrán háború, hanem a biztonsági helyzet általános romlása váltotta ki a döntést – különös tekintettel a boszniai Szerb Köztársaságban, Montenegróban és Szerbiában növekvő orosz befolyásra, valamint a Banja Luka részéről tapasztalható már-már szakadár törekvésekre.

Szerb semlegesség

A német sajtó feltételezését szinte automatikusan alátámasztotta Szerbia álláspontja az orosz–ukrán háború kitörésével kapcsolatban. Aleksandar Vučić szerbiai elnöknek, a Szerb Haladó Párt vezetőjének mintegy másfél napra volt szüksége ahhoz, hogy állást foglaljon az orosz–ukrán háború kapcsán. Vučić végül pénteken kijelentette, támogatja Ukrajna területi integritását és szuverenitását, ám az Oroszországgal szembeni szankciók nélkül.

A boszniai Szerb Köztársaság vezetője, Milorad Dodik hasonló álláspontot fejtett ki – miközben a boszniai elnökség másik két tagja, Željko Komšić és Šefik Džaferović élesen elítélte Moszkva lépéseit. A két szerb vezetés ezzel gyakorlatilag teljesen egyedül maradt Európában, legalábbis a nyugati érdekszféra összes állama – beleértve az eddig igencsak oroszpárti Orbán-kormányt is – elítélte az orosz agressziót.

Moszkva viszonylagos elégedettséggel nyugtázta Belgrád lépését. A Szabad Magyar Szó híradása alapján Alekszandar Bocan-Harcsenko, Oroszország szerbiai nagykövete azt mondta, országa „tiszteletben tartja Szerbia nemzeti érdekeit, megérti, hogy nyomás alá helyezték annak érdekében, hogy vezessen be szankciókat Moszkva ellen, de Moszkva nem követel semmit sem Szerbiától”.

Ettől függetlenül az egyébként kemény autoriter és kleptokrata politikai rendszereket üzemeltető Vučić és Dodik nem találtak túl nagy megértésre sem a nemzetközi térben és a saját ellenzékük körében, sem pedig a hatalmukat általában kritizáló demokratikus közvélemény részéről – viszont nem kockáztattak nagyot a szavazóbázisuk szempontjából.

Hagyományos oroszpártiság

Hogy ez mennyire így van, azt számos közvélemény-kutatás bizonyítja. A washingtoni Nemzeti Demokratikus Intézet 2019-es felmérése szerint például 20%-ot emelkedett az oroszpártiság mértéke Szerbiában 2013 óta, ráadásul még Kínára is hamarabb tekint baráti entitásként a lakosság, mint az Európai Unióra vagy az USA-ra. Boszniában látszólag más a helyzet, a közvélemény jobban pártolja a Nyugatot, ám ez inkább a horvátokat és a bosnyákokat jellemzi, nem pedig a szerbeket, akik többsége a Milorad Dodik által vezetett és uralt, külön entitást képező Szerb Köztársaságban él.

Az orosz–szerb kapcsolatok története messze visszanyúlik a múltba, s még akkor is nagy jelentőséget kell neki tulajdonítani, ha a jellege időnként inkább jelképes volt, s nem fejeződött ki mindig anyagiakban is mérhető módon.

Ami a jelenlegi helyzetet illeti, azért közvetlenül okolható a jugoszláv háborúk időszaka. A Slobodan Milošević vezette Szerbia, valamint a boszniai és a horvátországi szerb háborús vezetők viszonylag korán, már a harcok kezdetén elvesztették a nyugati országok esetleges jóindulatát.

Az elhidegülés lassan tényleges katonai szembenállássá fajult, elsősorban Boszniában, majd végül tényleges harcokra is sor került az egyébként mindmáig ellentmondásos és ENSZ-felhatalmazás nélkül indított 1999-es NATO-bombázás miatt. A különbségeket csak tovább élezték a szerb erők által elkövetett tömeges gyilkosságok, elég csak Srebrenicára gondolni. Ugyanakkor többé vagy kevésbé, de az akkor éppen a 90-es évek belső oroszországi válságából kikecmergő Moszkva támogatására mindvégig számíthattak.

Noha Milošević és ezzel együtt a szerb háborús elit számos prominens alakja megbukott az ezredfordulóra, sem a szerbiai, sem a boszniai szerb politikai rendszer átalakulása nem hozta magával az oroszpártiság gyengülését. Nem segített a helyzeten az sem, hogy a 2000 utáni szerb kormányok többsége főként pragmatikus módon, de közeledni akart és akar a Nyugathoz – így például elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások az EU és Szerbia között.

„Revíziós” igények

Az az alapvető nacionalista igény, hogy nemzetnek és országhatároknak „egybe kell esniük”, gyakorlatilag mindegyik balkáni állam számára problémákat okozhat vagy okozott a közelmúltig. A „nemzeti terület” expanziójának igénye nemcsak a szerb, hanem a horvát, albán, bolgár és román nacionalizmus részéről is felmerülhet, míg a moldovai, macedón, bosnyák és montenegrói felek inkább a területi veszteségektől tarthatnak. Mind között a szerb igények vannak a legbonyolultabb helyzetben, ugyanis – hasonlóan a magyar „nemzeti” sérelmekhez – Szerbián kívül négy másik államban élnek még jelentékeny számú szerb közösségek, akiket ezeken a helyeken – főleg a nemzetközileg mindmáig rendezetlen státuszú Koszovón – napjainkban is érnek tényleges atrocitások. Nem látni egyelőre, hogy az uniós csatlakozás ígérete vagy a regionális együttműködések mennyire tudnák semlegesíteni ezeket az országonként eltérő, de meglévő ellentéteket.

Egy-egy politikai párt játszi könnyedséggel képes felszítani a nacionalista érzelmeket. Ennek számtalan jele van, gyakran a „kétkulacsos” beszédmód útján. Aleksandar Vučić – aki egyébként sokáig volt a szélsőjobboldali Szerb Radikális Párt prominens tagja – például a szerbiai választók felé gyakran szólal meg nacionalista húrokat pengetve, míg Nyugat felé mérsékeltebb, pragmatikus arcát mutatja. Ugyanakkor képes kontrollálni is a szerb társadalomban dúló szélsőséges nemzeti indulatokat.

Milorad Dodik ezzel szemben sokkal radikálisabb a megszólalásaiban, s habár kétséges, valóban a Szerbiával való egyesülésre játszik-e – lásd erről Szűcs R. Gábor „Magyar kavar” c. cikkét az Élet és Irodalom idei második számában –, az egészen biztos, hogy folyamatosan Bosznia-Herce-govina államszervezetének aláásásával van elfoglalva. A Die Welt emellett csatlakozik azokhoz az elemzőkhöz, akik Dodikban Putyin egyik legfőbb balkáni szövetségesét látják.

A szerbiai hatalom kétkulacsosságára jelenleg keresve sem lehet találni jobb példát az Informer nevű, a regnáló Szerb Haladó Párt befolyása alatt álló és annak propagandisztikus üzeneteit terjesztő tabloid napilapnál. Az egész balkáni térség egyik legrosszabb hírű, de mintegy napi 100 ezres példányszámban fogyó újságja február 23-án egészen elképesztő mutatványt vitt végbe. Egy nappal az orosz offenzíva megindulása előtt „Ukrajna megtámadta Oroszországot” (sic!) címmel jelent meg. Ezzel aktívan terjesztettek olyan hamis híreket, amelyek egy nyugat-oroszországi ukrán katonai beavatkozásról szóltak. A mintegy 30 centbe kerülő lap azóta majd’ mindennap domináns Putyin-portrékkal kerül az újságos-standokra – s nem ők az egyetlenek a szerbiai tabloidok szerteágazó kuloárrendszerében, akik így tesznek.

Messzire nyúló árnyak

Hogy az etnikai ellentétek izzása a mélyben ma is meghatározó, annak legkézenfekvőbb oka a jugoszláv háborúk feldolgozatlansága. Bosznia például mindmáig nyögi az arányaiban rendkívül pusztító, 1992-től 1995-ig tartó háború örökségét. A Szlovákiánál területileg csak kicsit nagyobb, de csupán 3,8 millió lakosú országban szinte alig akad olyan család, amelyet ne ért volna komoly veszteség anyagi értelemben és emberéletben a konfliktus alatt – márpedig minél súlyosabb egy trauma, annál nehezebb vele mit kezdeni.

A szerb katonai, félkatonai és rendőri alakulatok háborús bűnei nagyjából ismertek, ám ez messze nem adja ki a teljes képet. A civil áldozatokat tekintve a muszlim bosnyákok szenvedték el a legnagyobb veszteséget (majdnem 31 ezer halott), ám a „második helyen” – összeadva a horvát, boszniai és a koszovói háborúk számait – már a szerb nemzetiségű áldozatok vannak majdnem 9 ezren. Katonai szempontból pedig nagyjából 31-31 ezer halottat vesztettek a szerb és a bosnyák csapatok.

Ha ez mind nem volna elég, a horvátországi Krajina területéről a Vihar fedőnevű hadművelet miatt 200 ezer, Koszovóból pedig utóbb 230 ezer szerb, ill. kisebb részben más nemzetiségű népesség hagyta el kényszerből az otthonát, akik gyakorlatilag mindmáig nem kaptak megfelelő figyelmet a nemzetközi közvéleményben. Ha kapnának is, félő, hogy már késő. Települések százairól tűnt el teljesen vagy nagy részben a szerb lakosság, amely érthető módon ma is „ápolt” traumát jelent az érintett emberek számára. Ilyen szempontból teljesen érthető, hogy egy részük s emellett a szerb társadalom jelentős hányada számára miért felelnek meg a szerb közvélemény nacionalista felhangjai vagy egyenesen a Kreml állásfoglalásai.