„Amióta az eszemet tudom, mindig orvos szerettem volna lenni”

Dr. Kása Zsolt

Az időpont egyeztetésekor arra kért, lehetőleg akkor menjek, hogy még el tudja kerülni a dugót. Naponta ingázik Dunaszerdahely és Pozsony között. Ha egyszer otthagyja a fővárost, valószínűleg a Csallóközbe tér vissza. Dr. Kása Zsoltot, a pozsony-ružinovi egyetemi kórház tüdőgyógyászát az Új Szó szerkesztősége az év emberének választotta.

Megéri télen-nyáron ingázni?

Igen. Évekkel ezelőtt Dunaszerdahelyen dolgoztam, de mivel tüdőgyógyászatból van a szakvizsgám, logikus, hogy tüdőosztályon kellett dolgoznom. Egy hónapot töltöttem a ružinovi kórházban, amikor megkérdezte az osztályvezető orvos, hogy nincs-e kedvem náluk maradni. Osztottunk-szoroztunk a családdal, és végül arra a következtetésre jutottunk, hogy ha előbbre akarok lépni, akkor el kell fogadnom az ajánlatot. Ennek 12 éve. Azóta naponta utazom...

Nem lehet kellemes egy fárasztó ügyelet után útra kelni...

Már megszoktam. Bár mindig szerettem és ma is szeretek gépkocsit vezetni, volt egy időszak, amikor vonatoztam. Ott legalább szundikálhattam egy kicsit. Viszont a koronavírus-járvány óta – epidemiológiai meggondolásból – megint autózom.

Az orvosi pályát tudatosan, vagy valakinek a biztatására választotta?

Amióta az eszemet tudom, mindig orvos szerettem volna lenni. Az általános iskola alsó tagozatán arról álmodoztam, hogy állatorvos leszek, de később fokozatosan a humán gyógyítás felé fordultam. Bár édesapám fogtechnikusként az egészségügyben dolgozott, ennek ellenére sem engem, sem a testvéremet nem terelt az egészségügy irányába. Szüleim mindig azt mondták: azt tanuljuk, amit szeretnénk, azt tegyük, amihez kedvünk van, mindenben támogatni fognak, persze csak akkor, ha teljes erőbedobással, szeretettel végezzük majd a munkánkat.

Nem volt gond magyar iskolából megcélozni és elvégezni az orvosegyetemet?

A gimnázium után két évig vegyészetet tanultam. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de vallom, hogy aki magyar iskolából kerül főiskolára és be is fejezi, azt ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon, ha kidobják az ablakon, visszamászik a kéményen, vagyis aki akarja, befejezi a tanulmányait. Persze voltak kellemetlen pillanatok, beszólások, de túltettem magam rajtuk.

Nem túl hálás feladat Szlovákiában ma az egészségügyben dolgozni. A kórházakban uralkodó állapotokról naponta elképesztő híreket hallunk, a páciensek – joggal – várják el, hogy a lehető legjobb ellátásban részesüljenek. A személyzet pedig két tűz között próbál lavírozni. Mi ennek az oka?

Ahhoz, hogy feltárjam e probléma gyökerét, a Covid-járvány előtti „békeidőkhöz” kell visszatérnem. A kórházak személyzeti állománya csak annyira volt elegendő, hogy a napi teendőket el tudja végezni. Ha hirtelen 10 beteggel többet kell ellátniuk, ez már nem megy simán. Ha ennek a kisszámú személyzetnek a fele kiesik, mert esetleg Covid- vagy más fertőzést kapott, akkor az osztály még rosszabb helyzetbe kerül. Ez okoz válsághelyzetet az egészségügyben. Nálunk is előfordult, hogy 10 nővérből 5 kiesett, a vezetőség és a betegek így is elvárták, hogy a maximumot nyújtsuk. Fele személyzettel viszont ez képtelenség. Mivel más betegségek is vannak, meg kell oldanunk azt is, hogy a covidosok (pirosak), a nem covidosok (fehérek) és azok, akiknél még nem biztos, hogy fertőzöttek-e (rózsaszínűek), ne találkozzanak. Ez azt jelenti, hogy a megmaradt személyzetet három csoportra kell osztani. Az lenne az ideális, ha a három csoportba osztott személyzet nem találkozna egymással.



Azért dolgoznak kevesen az egészségügyben, mert külföldre mentek vagy mert nem olyan vonzó ez a pálya, mint gondolnánk?

Szerintem a mostani helyzet az elmúlt évek gyakorlatának a következménye, amikor az egészségügyi dolgozókba minden oldalról belerúgtak. Szerintem aki ma az egészségügyet választja, az mazochista. Ugyanis két oldalról kapja az ütést: a vezetők és a biztosítók, valamint a páciensek felől. A mostani helyzet hosszú távon nem tartható. Az ember könnyen belefárad és egy idő után azt mondja, inkább kávét fog főzni egy presszóban, mint hogy ezt csinálja.

Sosem fordult meg a fejében, hogy több kollégájához hasonlóan külföldön próbáljon szerencsét?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De én mindig lokálpatrióta voltam. A szerdahelyi kórházat sem szívesen hagytam ott, és szerintem, ha Pozsonyból elmegyek, Dunaszerdahelyre térek vissza. Meglátjuk...
 

Említette, hogy tavasszal karanténban volt...

Igen, az első hullám idején, amikor még csak tanultuk, hogyan kellene viszonyulnunk a koronavírusfertőzéshez, hogyan kellene diagnosztizálnunk a betegséget, és az epidemiológiai intézkedések sem voltak kielégítőek. Volt egy kétoldali tüdőgyulladással kezelt betegem, akinél kimutattuk a fertőzést. Nem tudtam volna élni azzal a tudattal, hogy megfertőzöm a családomat, esetleg másokat, de az otthoni vagy más karantén nem jöhetett szóba. Ráadásul klinikánk munkájában egy ember kiesése is óriási problémát jelent, így minden epidemiológiai előírást betartva 21 napig a munkahelyemen maradtam. Tulajdonképpen az egész húsvéti ünnepeket ott töltöttem. Nagyon nehéz volt a családom nélkül, de túléltük.

Mit gondol, szakmai szempontból hol lesz 10-15 év múlva?

Ez nagyon nehéz kérdés. Rengeteg tervem van: könnyen és nehezebben megvalósítható. Az egyetemi kórház tüdőklinikáján nagyon jól működő intenzív osztály volt, ami most romokban hever, mert minden energiánkat a Covid elleni harc köti le. Úgy érzem, hosszabb időszak fog eltelni, míg folytatni tudjuk a megkezdett munkát, és alkalmazkodni tudunk a megváltozott körülményekhez, amelyeket a Covid gördített elénk. Körülbelül egy éve vettem át és kezdtem bővíteni – újabb és újabb kollégák bevonásával – klinikánk alvásdiagnosztikai laboratóriumát. Ezt a munkát a járvány, sajnos, teljesen leállította. A műszerek, a számítógépek a raktárban állnak. Ha belegondolok, lesz munka bőven.

Mi az a három dolog, amivel szabadidejét a legszívesebben tölti?

Mi az a szabadidő? No, de félre a tréfával: nálam az első helyen a család áll. Van 4 gyermekem, szeretnék jó édesapjuk lenni. Beismerem, néha sikerül, néha nem. De javulok. A második és a harmadik helyen a sport van. Mindig szerettem sportolni, mert közben kikapcsolok, s nem a munka, a megoldandó feladatok járnak a fejemben. Körülbelül 15 éve aikidózom, 2015 óta pedig a terepakadály-futással (Spartan race) ismerkedem. Mivel komplex mozgásformáról van szó, nagyon hamar kiderültek a hiányosságaim, ezeken fokozatosan próbálok javítani. Így jutottam el a kettlebell edzéshez. Csakis egy célból jelentkezem versenyre: azért, hogy amikor hazaérek a munkából és nincs kedvem semmihez, ne mondhassam: most nem edzem. Ugyanis tudom, hogy közeleg a verseny, és ott teljesítenem kell. 5 perc edzés után viszont fáradságom teljesen elmúlik.

Az Év embere címhez egyéves Új Szó-előfizetés is jár. Ön az édesanyjának ajándékozta...

Igen, mert időhiányban szenvedek, nagyon kevés időm marad az olvasásra. Régebben többet olvastam, az Új Szót is. A nagyszüleim és a szüleim viszont előfizetői voltak a lapnak. Édesanyám biztosan örülni fog az ajándéknak.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?