Rögös út vezetett oda, hogy rábólintsak egy négyszáz eurós wellnesscsomagra idén februárban. Nemhogy rögös: hepehupás, kátyús, sáros, benőtt ösvényen kellett átvágni macsetével. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy a „megyünk wellnessezni” mondathoz társul egyfajta „mi megtehetjük, hogy kényeztessük a testünket minden jóval, te meg nem” hangsúly.
Az sem segített, amikor megtudtam, hogy egyesek Egyiptomig utaznak egy all-inclusive ellátásért, ahol a szálláson medence, étel, ital és különböző szolgáltatások várják őket. Nem fért a fejembe, hogy valaki tényleg megveszi a repjegyet, elmegy egy idegen országba, hogy aztán abból ne lásson semmit, és azért fizet, hogy egy „jólétbörtönben” vakációzzon. Ahonnan, bár kimehet, ő is tudja: nem fog.
Nagymegyer, a mi Egyiptomunk
Január elején tehát a barátommal eldöntöttük: wellnessezni megyünk. Na nem Egyiptomba, „csupán” Nagymegyerre, viszont az pont egy olyan város, amit – miután 30 percre lakunk onnan – bármikor elmehetünk megnézni, ha azt szeretnénk. Amint megnyitottuk a hotel weblapját, azzal a bizonyos „jóléthangsúllyal” olvastam fel magamban a wellnesscsomagok tartalmát: koktélozás pezsgőfürdőben, bor bekészítve a szobára, köntösök és papucsok használata. Most azonban más volt, mint eddig. Vágytam rá. Hogy miután hazajöttem, elmondhassam: bárki mehet wellnessezni.
Lehet, hogy az olvasónak mindez nem nagy dolog, azonban biztos vagyok benne, hogy vannak, akik együttéreznek velem: nehezen engedik meg maguknak a pihenést. Én is a téli vizsgaidőszak után éreztem azt, hogy – bár otthoni „spa-napokat” rendszeresen tartok – igazán gondoskodhatna más is a testemről. És mennyire jól döntöttem!
Keleti kényelem
A hotelben kedvesen fogadtak minket, azonnal be is iratkoztunk a csomagunkhoz tartozó masszázsokra és pezsgőfürdő-szauna kombinációkra. A szobánkat szinte azonnal belaktuk: az asztalra kiraktuk a saját, jó közép-kelet-európai módjára bekészített nassolnivalókat, megtörtént a szokásos „melyik ágy kié legyen” diskurzus, kijelöltünk egy széket a ruháinknak, majd átöltöztünk fürdőruhába, mivel indulhattunk is szaunázni.
„Itt van a finn és a gőzszauna, ott a sókamra, itt pedig melegített köveken feküdhetnek” – mutatta be a kísérő a „szaunavilágot”, majd hozzátette: „a pezsgőfürdőt nyugodtan kapcsolják be, amikor csak szeretnék”. Amint otthagyott minket, egymásra néztünk: akkor most pihenni fogunk. Ami azt jelenti, hogy nem beszélünk belpolitikáról és az ismerőseink körében történt konfliktusokról, az újságírás témáját meg úgy általánosságban kerüljük. Természetesen harminc perc múlva, az összes szauna és sókamra után, a melegített kövön meztelenül feküdve, a páragőzzel telt helyiség Novák Katalin lemondásától visszhangzott. Miattunk.
A jakuzzit végül csak ketten használtuk ugyanabban az időpontban, ami viszont valóban romantikus volt, és természetesen jó közép-kelet-európai módjára az összes funkciót ki is próbáltuk, majd még egyszer beültem a finn szaunába, és egy pillanatra eszembe jutott a mondat és a hangsúly: „megyünk wellnessezni”, de csak egy másodpercig jelentette azt, amit odáig. A következőben már csak szívtam magamba a szauna jellegzetes illatát, és az izzadt homlokom kisimult a mosolyomtól.
Svédasztal, víz, köntös
Bár egyikünk sem reggelizős típus, a közép-kelet-európai vér miatt természetesen nem hagytuk ki, hiszen benne volt az árban. A szálloda pedig jól ismerte ezt a vért: a bőségesen megrakott svédasztal fölé nagy betűkkel kiírták: ha valaki elviszi az étteremből az ételt, 10 eurós büntetésre számíthat.
Másnap, amikor igénybe vettük az egész napos termálbelépőnket, a hotel logójával ellátott köntösben sétáltunk át a fürdőbe. A barátom megjegyezte: „te is úgy érzed, hogy mi most extrák vagyunk?”. Úgy éreztem. De nem a köntös miatt, hanem egyszerűen azért, mert minden beszélgetésünk, úszkálásunk, masszázsunk mögött ott húzódott az a varázs, hogy hagytuk magunkat pihenni. Még akkor is, ha este végignéztük a híradóban azt a bizonyos lemondást. Még akkor is, ha igenis beszéltünk politikáról, konfliktusokról és újságírásról. De nem hagytuk ki azt sem, hogy megdicsérjünk minden ételt, szolgáltatást, a köntös anyagát, a vizet és egymást. Mert a mi életünk így egész: újságírással és közép-kelet-európaiságunk álszerény élvezeteivel együtt.
A látogatásunk után a személyzet meglepetésünkre mindenért bocsánatot kért: hogy egyszer kellett várnunk öt percet szabad asztalra, hogy be kellett menniük a szobánkba megjavítani a ventilátort, és úgy összességében azért, hogy ennyi kellemetlenség ért minket. Szemöldökünket felvonva néztünk egymásra, majd megnyugtattuk a recepcióst: minden rendben van, mi teljesen elégedettek voltunk mindennel (bár a várakozás alatti magazinlapozgatásnál megjegyeztük, hogy vajon miért nincs itt egy szlovákiai magyar lap se), köszönjük szépen.
„Voltunk wellnessezni, menjetek ti is, tök jó” – mondom most már mindenkinek, a saját hangsúlyommal. „Adjatok magatoknak időt pihenni, egyetek finomakat, és ne szabjatok magatoknak korlátokat egy hétvége erejéig” – mondhatnám akár ezt is. Csak akkor a másik nem értené, amit valójában szeretnék mondani: menjetek wellnessezni.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.