„Ne maradjon hely a negatívnak!”

Nagyapja irodalmat tanított a kassai magyar ipariban, a szobája faláról egy Ady-portré tekintett a belépőre, amelyet Zsuzsi építész édesapja festett. A kislány is Adyn nőtt fel, hasonlóan, mint a húga, Petra, aki Budapesten végezte a Képzőművészeti Egyetemet. Zsuzsi párja, Juraj Loj, a Forr a bor című nagy sikerű sorozat főszereplője csak pár szót beszél a nyelvünkön – ez már Zsuzsi mellett ragadt rá –, de a nyelvkérdés nem téma a családban. Illetve annyiban az, hogy az anyuka és az apuka is a saját anyanyelvén szól a másfél éves Lucashoz. Azt viszont már most közösen eldöntötték, hogy a kisfiú magyar óvodába fog járni.

Hogyan emlékszel vissza az iskolás éveidre?

Nagyon szeretek emlékezni rájuk: a gimnázium most is hiányzik. Sajnálom, hogy a legutóbbi találkozónkra nem tudtam elmenni; hosszú ideje nem láttam az osztálytársaimat, nagyon jól kijöttünk egymással. Több alapiskolás osztálytársam is odajárt, némelyikkel hatéves korunk óta ismertük egymást, sőt voltak olyanok, akikkel még óvodába is együtt jártam.

Kanócz nagyapa irodalomszeretete benned is nyomot hagyott.

Nyilván ott kezdődött valahol, kétéves korom táján: ahogy tudtam beszélni, rögtön szavaltam a nagymamánál. Ő is, és nagyapa is tanított énekelni, játékos formában verset mondani. Nagyon tetszett a szobájában lógó Ady-portré. Nagyapa sokszor leült, és mesélt róla. Szóval ez bennem volt, mert mindig a humán tárgyak érdekeltek, a matek, fizika, az csak most kezd. Most értem meg azokat a dolgokat, amelyeket akkor, gimnazista koromban nem fogtam fel. Az irodalmat, történelmet kedveltem, bár a történelemmel úgy voltam, hogy három nap múltán már nem emlékeztem a dátumokra. A szöveg nem okozott problémát: a verstanulás könnyen ment, kétszer elolvastam, és tudtam.

Kassáról, magyar iskolából jöttél Pozsonyba a színművészetire – Martin Huba és Emília Vášáryová osztályába. Nem okozott ez nehézséget?

A dialektusom megvolt, de nem a magyar, hanem a kassai. Az elnyújtott keleti nyelvjárás a szlovákban is megvan; de ez magától eltűnt azáltal, hogy az iskolában hallottam a választékosan beszélő szlovákokat.

A párod, Juraj Loj szlovák. Mennyiben téma nálatok a kétnyelvűség?

Én csak magyarul beszélek Lucasszal, magyar óvodába fogjuk adni. Juraj elfogadta, örül neki. Néhány szót, mondatot, már el tud mondani. Szerintem a kicsi azáltal, hogy két nyelven szólunk hozzá, egy picit később kezd majd beszélni. Bár én a nap huszonnégy órájában vele vagyok, úgy érzem, hogy először szlovákul fog megszólalni. Hallja Jurajt, meg egymás között szintén ezt a nyelvet használjuk, és a környezetünk is, mert itt nincs senki, aki magyarul beszélne.

Milyen az életed két férfi mellett?

Csupa jóság. De nem az a mérvadó, hogy két férfi, hanem az, hogy én hogyan tudom elrendezni a dolgokat; mert ők ugye tökéletesek. Ez az én iskolám: mellettük tanulok, növök. Néha elszomorodom, hogy nem tudtam egyik-másik helyzetet úgy megoldani, ahogy elképzeltem. Aztán rögvest bátorítom magam, hogy a következő alkalommal már menni fog.

Melyikkel van több gond?

A picivel. A nagy sokat segít, nem is tudom magam elképzelni nélküle; de biztosan úgy van, hogy mindenki megbirkózik azzal, ami éppen van. Ha ő nem volna, nekem is meg kellene küzdenem azzal, hogy van egy gyerekem, és még munkába is kell járnom. Jól van így, köszönöm a sorsnak, hogy mellettem áll egy ilyen férfi, hogy ilyen gyönyörű babánk van, hogy nincs vele sok gondunk. Lefekvéskor mindennap megköszönjük Lucasszal – habár mostanában Juraj fekteti le, mert elalszik már mama és szoptatás nélkül is –, hogy szép napunk lehetett, ott vagyunk egymásnak, és jól bírjuk a dolgokat.

Mesével altatja el az édesapja?

Ők is imádkoznak együtt, megköszönik a napot. Egyelőre még nem könyvvel alszanak el; azt szeretnénk, ha a pici magától akarná a könyvet. Mi azzal aludtunk: anyukánk már elbóbiskolt felette, már félig alva mondta a történetet tovább, egész másképp, mint ahogy megírták. A húgommal felébresztettük, hogy »jé, mama, nem így van, rendesen olvasd!«. Szegény anyám fáradt volt, az egész napi munka után még mosott, főzött, a férjének, a gyermekeinek készített vacsorát, s mi még azt követeltük tőle, hogy mesét olvasson. Én, ha Lucas el tud aludni könyv nélkül, hagyom, a könyvet napközben is megtalálja. Most csak fejből találgatunk ki meséket. Három-négy napja, amikor Jurajnak előadása volt, épp egy katicáról meséltem neki, amelyik félt repülni, s a vége az lett, hogy elrepült, rájött, hogy nem kell félnie.

Gondolom, hogy rengeteg játékotok van. Sokszor mégis egy papírdarab vagy egy fakanál, lábas meg hasonló a legkedvesebb.

Nálunk a kocka a kedvenc. No meg a konyha: mióta Lucas elkezdett mászni, mindent előrámol. Most már a játékok is érdeklik, de a fazék és a fakanál még mindig menő. Látja, hogy főzök, mindennap ott vagyok a sparhert mellett, s a gyerek azt csinálja, amit a felnőttek, mindent utánoz. Néha nagyon meglepődök, amikor másnap bemutatja, amit előző nap csináltam. Mindent, amit lát, érzékel, magába szív, mint egy szivacs. Ezért vigyázni is kell előtte. Mert én olyan vagyok, hogy mindent rögtön akarok megoldani, így előfordult, hogy olyat intéztünk Jurajjal a jelenlétében, ami még nem az ő fülének, szemének való. De aztán megtanultam, hogy várjak, s ez nekem is jobb, mert lehet, hogy két óra múlva, amikor a kicsi a másik szobában van, már mi is nyugodtabban fogjuk a problémáinkat megbeszélni.

Tehát ő is nevel titeket…

Hát igen. Nálunk is voltak helyzetek, amelyek nyomot hagytak bennem, formáltak. Ahogy fejlődünk, tudjuk őket értékelni, hogy jók vagy rosszak voltak-e. Ma már képes vagyok leszűrni, hogy azért nem tudok bizonyos helyzetekben reagálni, mert kiskoromban ezt így láttam, ennek voltam a tanúja, ebben a gondolkodásban vitt tovább. Amíg az ember munkába jár, olyanokkal is találkozik, akikkel nem akar. Az utóbbi két évben, mióta otthon vagyok, csak olyanokkal találkozom, akikkel akarok, akikről tudom, hogy szeretnek, és én is szeretem őket, nem bántanak, ez pedig óriási pozitív energia. Mostanában a tévét is átkapcsolom, ha negatív dolgokat látok: egyszerűen rosszul viselem őket. Azelőtt is éreztem, ha valami rossz, de a mindennapok részeként fogtam fel. Most nincs ilyesmi, és nem is akarom, hogy legyen.

Ha visszamész a színpadra, a kamerák elé, minden valószínűséggel ismét megszaporodnak a negatív dolgok.

Tudom, hogy visszakerülök egy ilyen közegbe, de fel leszek rá készülve. Biztos vagyok benne, és azon dolgozom, hogy tudjak vele bánni, s ne érintsen, ne ártson nekem annyira, mint azelőtt. Arra törekszem, hogy a bennem lévő pozitív energia egyre több legyen, és ne maradjon hely a negatívnak.

Törékeny alkat vagy. Mennyire van szerepe Jurajnak a változásban? Vagy ő a védőpajzs, amely biztonságot ad?

Igen, mindig szükségem volt egy partnerre, de ez nem plusz, mert az embernek tudnia kell egyedül lenni, bízni magában és szeretni önmagát. Arra jöttem rá, hogy 18-19 éves korom óta nem tudtam egyedül lenni, nem volt hosszabb időszak, amikor ne lett volna valaki, akibe szerelmes voltam. Talán, mert nem voltam eléggé érett. Ha úgy kezdtem volna a kapcsolatokat, hogy várok egy picit, és több az önbizalmam, akkor így utólag nem biztos, hogy belemegyek mindegyik párkapcsolatba.

Amennyire törékeny vagy, annyira sokat gondolkodsz. Pedig az érzelmeket nem az ész irányítja.

Hát ez az. A jelenlegi kapcsolatom is úgy kezdődött, hogy nem telt el hosszabb idő az előző és ez között, ráadásul eléggé viharosan indult. Talán mert a félelemtől, hogy elveszítem, vagy én nem vagyok elég jó neki – ez gyakori problémám, még le kell küzdenem –, próbáltam kisajátítani, jogot formáltam rá, azt akartam, hogy folyton velem legyen. Manapság egymással élünk, szeretjük, segítjük egymást, vannak terveink, gyermekünk, akit mindketten imádunk, de ő is, én is önmagunk vagyunk, neki is, nekem is megvan a saját életem. Bár a gyerek mellett néha úgy érzem, nem igazságos, hogy ő bármikor elmehet, elutazhat, nekem meg otthon kell lennem; de elfogadom, hogy ez az anyasors. Érzem a biztonságot, amire mindig szükségem volt, de most már egészségesebb mértékben. Magam jutottam el ide azáltal, hogy javítani akartam. Talán egy könyv segített, mely megtalált, egy ember, akit azelőtt soha nem láttam, akivel barátok révén találkoztunk. Ma jövök rá, hogy akkor ő nyitotta fel a szemem. Sokat segített a terhesség alatt a jóga és a vele kapcsolatos emberek, témák, a gyermeknevelés, amit kicsit másként képzelek, mint a szüleim. Ezzel persze nem azt állítom, hogy ők rosszul csinálták volna.

Akkor más volt a világ.

Igen, akkor mindenki úgy csinálta, én pedig már másképp szeretném. Ezek a dolgok maguktól jöttek, és biztos vagyok benne, én küldöm a jeleket, hogy erre van szükségem. Juraj ott van mellettem, ha szükségem van rá. Ő számomra nagy iskola – teljesen más, mint én, másként gondolkodik; talán azért, mert férfi. Ők közelebbről érzékelik a dolgokat, a távolabbiak nem mindig jutnak el hozzájuk. Pedig én szeretném, ha eljutnának. Toleranciát tanulok mellette, elfogadni, hogy nem feltétlenül az én elképzelésem a helyes. Például az, hogy Juraj szeret aludni, ami így önmagában nem rossz. Sem a tévénézés, bár bénítja az embert. Nálunk otthon nem így volt. Kiskorunkban tudtuk, hogy a mese mehet, de ha már harmadszor néztük a kazettát, édesapám ránk szólt, hogy elég. És mit ad a sors: Juraj pontosan ilyen, igaz, ő tudományos, történelmi és ismeretterjesztő műsorokat néz, de mellette mindent megcsinál, főz, takarít, ha szükséges, vasal. Nyilván azért lépett az életembe, hogy megtanuljam elfogadni: nem biztos, hogy amit én otthonról hoztam, ami egy belső konfliktust okozott, rossz. A változás bennem zajlik, de ahogy magamat változtatom, a környezetem is változik.

A szüleid Kassán élnek, hazament a húgod, Petra is. Milyen gyakran látjátok egymást?

Az egyik unoka, a hároméves Stella ott van, és ez nagyon jó. Azelőtt, míg nem volt Lucas, csak mi jártunk Kassára, mert ott az egész család, nagymama, nagyapa, mindenki. Most már a szüleim is gyakrabban jönnek, és ha apukának Pozsonyba van útja, anyukám is szabadnapot vesz ki. A pici meg örül, akárki jön, ha csengetnek, ott áll az előszobában, és várja, ki az. Nagyon bátor és barátkozó, az étteremben a pincérekkel szórakozik, a múltkor az üzletből csak az eladóval volt hajlandó kijönni.

A nyitrai színházban és a pozsonyi Nemzeti Színház színpadán, tévésorozatokban – a Rendelő a Rózsakertben-t és a Forró vért épp most ismétlik – és filmekben is sok szép szerepet alakítottál. Nem hiányzik a színpad, a kamerák?

Eleinte nagyon hiányzott. Az első hónapokban szinte elvonási tüneteim voltak, ebből rájöttem, hogy a színjátszás kábítószer. Két éve nem forgatok, színpadon két esztendeje májusban álltam utoljára. De most már kevesebbet gondolok rá, mert érzem, hogy visszamegyek. Azért volt bennem a félsz, mert azt hallgattam, hogy jé, már fél éve, egy éve otthon vagy, nem félsz, hogy elfelejtenek, nem lesz munkád? Kezdtem elhinni, és féltem, márpedig a félelem megbénít. Mára mindezt átgondoltam. Miért ne játszanék? Tudom, hogy játszani fogok! Ráadásul addig sem tétlenkedtem, amíg nem voltam szem előtt. Létrehoztam egy internetes Starbazárt a Több Mint Ékszer humanitárius szervezet számára, ennek vagyok a nagykövete. Azokat a ruhákat, kiegészítőket áruljuk, amelyeket jószívű, ismert hölgyek – Adela Banášová, Petra Polnišová, Bárdos Judit, Táňa Pauhofová, Nela Pocisková és mások – ajánlottak fel. A tavaly összegyűlt pénzből a kenyai Gongoni falunak segítünk az ivóvízellátásban. Remélem, hogy idén is sok jószívű adakozó akad…