Már csak az emlékek maradtak

Szemerkélő esőben érkezünk az Eperjes melletti kisközségbe, minden olyan szürke és borús körülöttünk, mintha az időjárás is a hangulatunkhoz igazodna. Megilletődve kezdünk bele a beszélgetésbe, mert ugyan mit is kérdezhet az ember egy gyermekét gyászoló édesanyától? De Zlatica Kušnírová megkönnyíti a dolgunk, szívesen beszél Martinkáról.

Özvegyen, egyedül

„Már csak az maradt nekem, hogy emlékezzek rá” – mondja, miközben fényképeket tesz elénk. Az egyikről egy rózsás arcú pufók kislány mosolyog ránk, a másikról egy érettségiző gyönyörű lány, az utolsóról egy boldog felnőtt nő, akit a párja ölel. A legtöbb fotón Jankóval vannak, öt éve jártak együtt, és házasodni készültek, amikor a gyilkos végzett velük. „Kezdetben nem tetszett, hogy együtt élnek, mondtam is a lányomnak, hogy csak akkor költözzön Jankóhoz Pozsonyba, ha közös jövőt terveznek. Ma már azzal próbálom vigasztalni magam, hogy legalább ennyi boldogság jutott nekik” – mondja az asszony, akit egyáltalán nem kímélt az élet. Kamaszkoruktól egyedül nevelte két gyermekét, Lukáš 16, Martinka 14 éves volt, amikor mélyvénás trombózis következtében 41 évesen meghalt az édesapjuk. „Tizenhárom éve, hogy megözvegyültem, azóta mindenre egyedül vagyok. A férj is, az apa is hiányzott a családból, a pénz sem volt elég, féltem, hogyan fogom a gyerekeimet felnevelni, hogyan bírok a házzal, a földdel, a rengeteg jószággal. De nem volt sok időm gondolkozni, mert minden munka rám várt. Ma is ez tart életben: a tehenet meg kell fejni, a szénát be kell hordani akkor is, amikor felkelni sincs kedvem. Gondolatban sokat pöröltem a férjemmel, hogy egyedül hagyott, holott azt ígérte, mindenre ketten leszünk. Most Martinkával beszélgetek magamban, és vannak pillanatok, amikor meg is feledkezem arról, hogy már nem él. A minap elolvastam a róluk szóló könyvben, hogy a nyitrai albérletben, amikor még egyetemisták voltak, egy ágyban ébredtek Jankóval, a lakótársak így tudták meg, hogy együtt járnak. »Ej, csak gyere haza, te lány, majd megmosom a fejed« – gondoltam. De abban a pillanatban belém hasított, hogy nem jön többé.”

„Mintha mindig a miénk lett volna”

Zlatica Kušnírová azt mondja, amióta Martinka egyetemre ment Nyitrára, nem telt el nap, hogy többször is ne beszéltek volna telefonon. Nem szokványos anya-lánya viszony volt az övék, az egymásrautaltságnak köszönhetően baráti, szövetségesi kapcsolatban álltak egymással. „Aranyoskámnak hívott, szerettük cukkolni egymást. Talpraesett, erős lány volt, hamar megtanulta, hogy az életünk nem mindig alakul úgy, ahogy szeretnénk. Emlékszem, mennyire csalódott volt, hogy nem vették fel a rendőr-akadémiára, mert bár a vizsgán megfelelt, nem volt ötezer eurónk, hogy megkenjük azt, akit kellett volna. Belenyugodott; attól fogva, hogy elkezdte a régészetet, soha többé nem esett róla szó. A történelem mindig érdekelte, és ennek így kellett lennie, mert ha nem kerül Nyitrára, Jankót sem ismeri meg. Piszkáltam is őt, ahogy betöltötte a húszat, ideje volna férjhez mennie, gyerekeket szülnie, de ha valakit szóba hoztam, mindig azzal intézett el, hogy ha tetszik, menjek hozzá én. Aztán 2012 karácsonyára úgy jött haza, mint aki a fellegekben jár. Takarítani, sütni kellett volna, ő meg csak telefonált. Amikor megkérdeztem, melyik barátnőjének nincs ilyenkor dolga, bevallotta, hogy ez bizony barát, és nagyon tetszik neki. Az ünnepek között kellett volna találkozniuk Liptószentmiklóson, de én azt mondtam, hívja meg a fiút hozzánk. Hadd lássa, kik vagyunk, milyen szerény viszonyok közt élünk, és ha nem tetszik neki, inkább most derüljön ki, mint később. De Janko úgy beilleszkedett közénk, mintha mindig a miénk lett volna. Épp elromlott a szivattyúnk, segített megjavítani, és ünneplő ruhában tizenhat vödör vizet húzott a kúton a teheneknek. Mondtam is Martinkának, hogy »ezt a fiút becsüld meg«, de abban nem is volt hiba. Nagyon szerették egymást, jó volt nézni őket, amikor együtt voltak. Olyan boldog voltam, amikor bejelentették, hogy össze akarnak házasodni, és házat vesznek! Tudtam, hogy jól meglesznek, mert mindketten nagyon tisztességesek és szorgalmasak voltak. Egy ismerős felajánlott nekik építkezésen kimaradt cementet, még azt sem fogadták el. Janko a javítások nagy részét maga végezte a házon, és olyan szép volt a munkája, hogy ha megunja az újságírást, kőművesként is megélt volna.”

A két nevelt fiú

Arról, hogy minden munkát el kell fogadni, meg kel találni, és tisztességgel el kell végezni, az 54 éves Zlatica is tudja a magáét. Tizenhét évig dolgozott a postán, amikor egy létszámcsökkentés során azt mondták neki, hogy vagy kézbesítőnek áll, vagy mehet, amerre lát. „Egyedülálló nőként nem mertem vállalni, féltem, kire maradnak a gyerekeim, ha valahol leütnek, amikor a nyugdíjakat hordom ki. Felmondtam, és hivatásos szülőnek jelentkeztem. A faluban volt már egy asszony, aki fogadott intézetis gyerekeket, gondoltam, én is elbírok velük. Alighogy elvégeztem a tanfolyamot, már küldtek is egy testvérpárt: Jožko hat-, Adam kilencéves volt. A kezdet nehéz volt, nem értették, miért kellene szót fogadniuk, de lassan megszoktuk egymást. 2010 júniusától voltak nálunk, és karácsony előtt felajánlották az intézetben, hogy az ünnepekre küldjem vissza őket, vegyek ki szabadságot. Martinka és Lukáš nem engedték: azt mondták, hogyan nézne ki, ha épp karácsonykor nem lennének velünk? Úgy tekintettek a fiúkra, mint a testvéreikre, ennek is köszönhető, hogy megszelídültek. Tanulni nem szeretnek, de nagyon dolgosak, Adam autószerelőnek készül, Jožko szakács szeretne lenni. Őket is nagyon megviselte Martinka halála, mert a vér szerinti nővérükkel sincs olyan kapcsolatuk, mint vele volt. A fiammal inkább nem is beszélünk Martinkáról és Jankóról, mert rögtön sírunk. Négy hónapja született a második gyermekük, a Janko nevet kapta. Van egy hároméves kislányuk is, az ő meg a fiúk kedvéért megtartjuk a karácsonyt, de legszívesebben átaludnám az ünnepeket. Kuciakék hívnak magukhoz, de ott is csak sírni fogunk, mi mást tehetnénk. Máshogy képzeltem ezt az ünnepet, először lett volna Janko nálunk a szentestén. A szívem mélyén azt reméltem, hogy talán már be is jelentik, hogy babát várnak. És ez lett az egészből” – mondja a meggyötört édesanya a fiatal pár képére mutatva, amely előtt mindig ég a gyertya.

A meggyilkolt lány anyja

Amikor Martinkát és Jankót megölték, Zlatica asszony nem fogott rögtön gyanút, hogy a lánya nem veszi fel a telefont, mert tudta, hogy a fiatalok házassági előkészítőre mennek Pozsonyba. De két-három nap múlva már nyugtalanította, hogy Martinka az SMS-re sem válaszol. „Szombaton még írtam neki, hogy haragszik-e valamiért, de akkorra már lemerült a mobilja. Vasárnap reggel hívott Janko anyja, hogy nem tudja elérni a fiát, ekkor már nagyon rossz érzésem volt. De nem mertem rögtön a rendőrséget hívni, mert attól tartottam, hogy Martinka leszid, mit pánikolok. Estére meggyőzött a fiam, de a rendőrök is úgy kezelték a dolgot, hogy nem kell túlzásba esni, biztosan buliznak valahol. Egy óra múlva felhívtak, hogy melyik körzetbe tartozik Nagymácséd, honnan küldjenek oda járőrt. Éjféltájban újra jelentkeztek, és azt kérdezték, hogyan néztek ki a fiatalok, és a telefonszámukat kérték. Nem árulták el, mi történt, mégis nagyon megijedtem. Felhívtam a Verebély mellett lakó unokahúgomat, hogy menjenek oda, de ő is csak a fiamnak merte megmondani, hogy Martinkáékat meggyilkolták. Lukáš nekem annyit árult el, hogy bűncselekmény történt, azonnal indulnunk kell Nagymácsédra. A szomszéd vitt el, hajnali ötre értünk oda, és én egész úton azon gondolkoztam, honnan fogjuk összeszedni a pénzt a váltságdíjra, mert azt hittem, elrabolták őket. Nagymácsédon tele volt az udvar rendőrrel, be sem akartak engedni, Nagyszombatba küldtek a NAKA irodájába. Ott úgy tudtam meg, mi történt, hogy egy rendőr úgy mutatott be a másiknak: ez a keleti asszony, a meggyilkolt lány anyja. Nem tudom, hogyan éltem túl azt az éjszakát. Az adrenalin működött bennem, mert már a kihallgatáson veszekednem kellett. A rendőr nem akarta jegyzőkönyvbe venni, hogy politikai gyilkosságra gyanakszom, csak akkor írta le, amikor megfenyegettem, hogy elmondom az újságíróknak. Biztos voltam benne, hogy Janko munkájával függ össze, mert tudtam, mivel foglalkozik. Sokat beszélgettünk politikáról, mert én ugyanazon a véleményen voltam, mint ők. Soha nem gondoltam semmi jót Ficóékról, de azok után, ahogy viselkedtek a tragédiát követően, már embernek sem tartom őket.”

„Míg élek, értük kell szólnom”

Gyermekeik holttestét csak egy hét múltán láthatták a szülők, aztán ki-ki hazavitte az övét, hogy eltemesse. Felmerült az is, hogy közös sírban helyezik el a jegyeseket, de messze laknak egymástól, és érthetően egyik család sem akart lemondani arról, hogy naponta kimehessen a sírhoz. „A temetésre nem is emlékszem, olyan volt, mintha kiszállt volna belőlem a lélek. A májusi mise az esküvő napján nehezebb volt, mert akkor már minden pillanatot tudatosítottam. Néztem a két üres széket az oltár előtt, és azt hittem, hogy ott halok meg a templomban. Amióta megölték a gyerekeimet – mert Jankót is sajátomként szerettem –, csak az éltet, hogy ahol lehet, beszélek róluk. Nem engedhetem, hogy a politikusok azt érezzék, senkinek nem fontosak már. Vágyom arra, hogy megtalálják a gyilkosság megrendelőjét, de tartok is attól, hogy utána már nem lesz miért élnem. Most még sok a meghívás, megemlékezés, az is sok erőt adott, hogy ennyien kiálltak mellettünk. Amikor azt a rengeteg embert láttam az utcákon, kicsit könnyebb volt a szívem. De bármi történik, bárhová hívnak meg, utána mindig haza kell jönnöm, és itt egyedül vagyok a bánatommal. Az is fáj, hogy Martinkát véletlen áldozatnak nevezik, pedig nem volt az. Aki megölette őket, az tudta, hogy Janko mindent megbeszél vele, ezért gyilkolták meg őt is. Nagyon jólesett, amikor Pavla Holcová odaadta a Fehér Holló díját, hogy ez Martinkát illeti meg, mert valóban a meggyőződéséért halt meg. Ha csak Jankót akarták volna megölni, megteszik akkor, amikor a lányom itthon van. A temetésükön megesküdtem, hogy utolsó leheletemig védeni fogom azt, amiért az életüket adták. Vannak, akik nem értik ezt, sok megjegyzést, mocskolódó névtelen levelet kapok, hogy miért nem hallgatok már, de akik ezt mondják, írják, nem értik, mit jelent számomra, hogy legalább beszélhetek róluk. Ha hallgatnom kellene, a szívem szakadna meg, mert az olyan volna, mintha nem állnék ki értük.”

Az esőbe már hó is vegyül, amikor a temetőbe indulunk. Martinka sírján még fából készült kereszt van, édesanyja könnyek között meséli, hogy amikor azon aggódott, miből fogja kifizetni a síremléket, Martinka nyolc- és tízéves keresztfiai felajánlották, hogy odaadják azt az 50-50 eurót, amit a nagyapjuktól kaptak. Gyertyát gyújtunk, és hallgatunk, mert itt már nincs mit mondani. Azóta elhelyezték a síron azt a kovácsoltvas művészi alkotást, amely egy kettétört szív felét ábrázolja. A másik fele Janko sírján van a štiavniki temetőben, mert most már örökre összetartoznak.

Megjelent a Vasárnap 51-52. számában!