Vele nőttünk fel. Vicuskájával, vagyis Cecey Évával az Egri csillagokból, Szentirmay Katinkájával a Kárpáthy Zoltánból, Hitves Zsuzsikájával a Pillangóból, Rozalijával A fekete városból. Szerettük őt. Rajongtunk érte. Embersége, érzékenysége, szelíd lelke minden szerepén átsütött. Ezt vitte most magával. Ezt hagyta ránk fényes alakításaival. Vele nőttünk fel, és most itt maradtunk nélküle. Venczel Vera halkan távozott. Egy magából kifordult, eldurvult, mély sebeket ejtő világban meg tudta őrizni azt, amit a legfontosabbnak tartott, amit – ma már túlzás nélkül állíthatjuk – örökbe kapott. A jót, az alázatot, a hamisítatlan együttérzést, a mérhetetlen humánumot. Törékeny, madárcsontú nő volt, lelkében több mázsát nyomó erővel. Előbbinek pályakezdése óta szemtanúi lehettünk, utóbbi igazából az elmúlt másfél évtized alatt derült ki róla. Akkor kezdett el betegeskedni. Az elmúlt két-három év során már nem magával foglalkozott. A férje egészségi állapota kötötte le. Ez lett mindennapi elfoglaltsága.
Milyen szerepekkel vált híressé? Hányadéves volt a főiskolán, amikor felfigyelt rá Várkonyi Zoltán, és elhívta a Vígszínházba gyakorlatra? Ki formálta, tanította a gimnáziumi évek alatt? Melyik két filmben játszott friss felfedezettként? Melyik alakításáért kapott Arany Nimfa díjat? Mit nyitottak ki számára igazgatói engedélyt kikönyörögve Pozsonyban? Hogy emlékszik rá Kovács István és Nagy Gábor?
A már megvásárolható Vasárnapban például ezek is kiderülnek Szabó G. László írásából.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.