Vissza a mókuskerékbe

Véget ér a nyárral az egyszerű örömök időszaka, innentől sok gyerek anyjaként folyamatos lesz a terhelésem: oldani, logisztikázni mindenki legjobb érdeke szerint a hétköznapokat.

Őszintén: most nem tudom, honnan gyűjtök ahhoz a terheléshez erőt, amit a sulikezdés jelent, mert a nyár is mentálisan olyannyira lefárasztott, hogy a múlt héten alig bírtam megtartani önmagam súlyát. Pihenésre, kikapcsolódásra összesen egy nap jutott, ennyit voltam ugyanis a munkán kívül a gyerekeim nélkül. Ez az anyák sorsa, mondhatják azok, akik szeretnék a női túlterheltséget társadalmi elvárásként legalizálni. De valahogy a lelkem legmélyén azt érzem, ez azért nincs teljesen rendben.

Nőként csak mi, jobb esetben az apa és anya, oldják a nyarat, az egész évet, és nincs más védőháló, amely a szülőket is megtartaná. Emlékszem: anyuék sem jártak külön nyaralni, együtt is csak ritkán adatott meg, de bizony a nyár nagy részében egyedül voltunk hagyva, vagy hetekre elküldtek bennünket nyaralni. Ott sem foglalkoztak különösebben a szórakoztatásunkkal, inkább etettek bennünket, és arra kértek, foglaljuk le magunkat. Nem a felnőttek nyüzsögtek körülöttünk, hanem ők továbbra is csinálták a dolgokat, és mi alkalmazkodtunk, hol itt, hol ott kellett megtalálnunk a helyünket.

Ma, amikor nincs nagyszülői segítségük a szülőknek, mert még ők is dolgoznak, nagyon megterhelő anyának és apának lenni. Rengeteg új és más elvárás nehezedik a szülőkre, sokkal odaadóbban akarunk nevelni, jelen lenni a gyerek életében, aztán azzal találjuk szembe magunkat, hogy így sem elég. Mert nem elég jó jegyeket hoz, nem elég fejlett az idegrendszere, nem elég tisztelettudó, nem elég szorgalmas, nem elég önálló, és még sorolhatnám. Na és ez persze kinek a hibája? Lehet tippelni. Sosem azt látjuk meg a gyerekekben, honnan indulnak, mit dolgoztak már meg vagy le a saját határaikon belül, hanem azt, milyenek a mi elvárásaink, és azon belül hol tartanak. Persze, kell egy elvárható minimum, de vajon mindenki felé ugyanaz az a bizonyos alap?

Elkezdődik az új tanév, a pedagógusok már a héten megkezdik a munkát. Indul a remény, hogy ez a tanév is majd alakul valahogy, biztosra véve, hogy lesznek erős pillanatai annak a tíz hónapnak. Ott van a remény arra is, hogy lesz béke, öröm, nevetés és kapcsolódás is.

A szülőben is él a remény, hogy az influenzát ebben az évben sem gyűjti be a gyerek, és az nem söpör majd végig az egész családon, meg hát, hogy a betegápolási szabadságra kapott juttatás elég lesz legalább a patikai költségekre, ha már a nagybevásárlásra biztos nem futja.

Egyébként kimondottan várom, hogy egy hét múlva megint hallgassam az ébresztéskor, hogy „neeeemár”, vagy azt, hogy „miértkellnekemannyitszenvednem”. Ezek hiányoztak a nyári szünet alatt!