Vissza a Grinzingbe

Vajasvatai nagyapámat gyermekkorában Köpcsénybe, a mai Kittseebe adták többször is német szóra. Legyen műveltebb nálunk, mondogatták a szülei. Persze, maradt ő is a föld művelésénél, de a legtöbb csallóközi paraszthoz hasonlóan a könyvek és a kalendáriumok révén bölcsen eligazodott a világ dolgaiban. Azt is tudom a családi szájhagyománynak köszönhetően, hogy legboldogabb akkor volt, amikor legénykorában néha vasárnap a Savoy előtt felpattanhatott a Pozsonyból Bécsbe tartó villamosra, udvarolgatni a császári város cselédleányainak vagy negyed liter borokat ízlelgetni a Grinzingben. Apám egész életében arra készült, hogy egyszer megtapasztalhassa ugyanezt a szabadságot és életörömet, de sokáig a pénztelenség, aztán meg már a vasfüggöny is akadályozta őt ebben. Rájuk gondoltam, amikor néhány nappal a rendszerváltás után a Škoda százötösömmel átpöfögtem Bécsbe, dacolva az osztrák határőrök, vámosok és sok ottani polgár dölyfös, lesajnáló tekintetével. Nem sokkal ezután két éjjelt töltöttem az autóbuszon, csak hogy egy napon át kószálhassak Velencében. Átmehessek a hírhedt Sóhajok hídján, amely ugyebár a börtönbe vezetett. Az én utam éppenséggel ezzel ellenkező volt: letűnt rezsimből támolyogtam a szabadnak hitt világba. Idestova másfél évtized során megcsodálhattam a könyvből már ismert nevezetességeket, helyben tanulmányozhattam a működő autonómiákat Dél-Tirolban, többek között a ladinok, azután Belgiumban a németek, Spanyolországban pedig a katalánok között. Elborzadtam az amszterdami narkósok, a Párizs környéki szegény arabok láttán, megsüvegeltem magamban az olasz tengerparton bóvlijaikat kínáló etióp és más sötét bőrű legénykék verejtékes igyekezetét, hogy estére valamicske pénzt tudjanak összekaparni a megbízóikon kívül maguknak is. Máig emlékszem, amint leparkoltam Róma külvárosában, néhány fiatalember nyilvánvalóan lopott videokamerát kínált nekem, bagóért. S nagyon meglepődtek, amikor ez a keleti blokkból érkező pasi nemet mondott nekik. Ilyen emlékek kavarognak bennem – bennünk – néhány órával uniós csatlakozásunk előtt. Amikor már nem hunyorgatunk kábán, mint jómagam akkor kialvatlanul a Szent Márk téren, mert már semmivel sem tartjuk magunkat kisebbnek a szerencsésebb sorsú nyugati polgároknál. Legfeljebb anyagi értelemben térünk vissza lerongyolódva oda, ahova éppen kultúránk, műveltségünk és értékrendünk alapján mindig is tartoztunk: Európába. Elsősorban az átmeneti munkavállalási korlátozások, a különböző mértékű agrártámogatások miatt az Európai Unióban egy ideig nem leszünk egyenrangú polgárok. Kitörő lelkesedésre semmi okunk hát. Örömre annál több. Mert újra felpezsdülhetnek az erőszakkal kettészakított, történelmi és gazdasági egységet alkotó régiók. Mert mostantól jórészt tőlünk függ, miként boldogulunk az egyre zűrzavarosabb, de mégis csak táguló világunkban. Talán még azt is megérem, hogy nagyapámhoz hasonlóan én elvillamosozhatok a Carlton elől a Grinzingbe, ahova egyébként holnap autóval ugrom át. Apámra s több nemzedéknek lassanként beteljesülő vágyaira is emlékezve, jófajta rizlinggel koccintani – a gyermekeimmel.