Vérrel írt béke

Robert Fico és Peter Pellegrini, országunk két legfőbb közjogi méltósága, többek között a béke jelszavával jutottak hatalomra. Fico a kampányban azt hangoztatta, hogy „nem küldünk egyetlen töltényt sem Ukrajnába”, Pellegrini pedig büszkén hirdette, hogy ő lesz „a béke elnöke”. Az emberek hittek nekik, mert a háborúval és a bizonytalansággal teli évek után jól hangzott minden, ami békét ígért. Csakhogy mostanra kiderült: ez az ígéret nem volt több egy sekélyes politikai blöffnél.

A napokban Robert Kaliňák védelmi miniszter Kijevben bejelentette, hogy Szlovákia újabb, immár tizennegyedik katonai segélycsomagot küld Ukrajnának. A csomag öt Božena aknamentesítő járművet és más katonai felszereléseket tartalmaz – teljesen ingyen. Abszurd módon pontosan ezt a csomagot utasította el még tavaly a Fico-kormány, mondván, hogy „nem küldünk több fegyvert”. Most pedig mégis elküldik, sőt Szlovákia a „már amúgy is kiterjedt védelmi együttműködést” még tovább bővíti, tehát a pénz és a folyamat nem áll le, hanem tovább nő és gyorsul.

A helyzet különösen visszás, ha felidézzük, mit mondtak ugyanezek a politikusok, amikor az előttük lévő kormányok fegyvereket és lőszert adtak át Ukrajnának: az „egy töltényt sem” Fico akkor még azt mondta, hogy belerángatják Szlovákiát a háborúba, és a fegyverszállítás csak olaj a tűzre. A „békeharcos” Pellegrini pedig úgy fogalmazott, hogy a fegyverszállítás nem hoz békét, csak még több halált.

Mára akkor ezek a kijelentések a hatályukat vesztették volna? Most, amikor pozícióban vannak, már nem gond a fegyverszállítás? Nem tiltakoznak, nem kérdeznek, nem állnak ki, nem ítélik el? Csend van. Ez a viselkedés nem más, mint a populista politika iskolapéldája. A populista politikus mindig azt mondja, amit épp hallani akarnak tőle. Az, hogy nincs semmi valóságalapja annak, amit mond, vagy amit ígér, az teljesen kivitelezhetetlen, és ezzel tisztában is van, egyáltalán nem érdekli. A béke addig fontos, amíg szavazatot hoz. Utána már csak a hatalom és a pénz számít.

Ukrajna támogatása önmagában nem bűn, egy megtámadott ország segítségre szorul. A kérdés az, hogy ezt miért és hogyan tesszük. Ennek a kormánynak az egyik kezében olajág, a másikban fegyver van.

Szlovákia így kétarcú országgá vált. A lőszergyárak dübörögnek, a szállítmányok indulnak. A szó és a tett között már nem híd, hanem szakadék van. És ezt a szakadékot végül mindig ugyanazok töltik be – az egyszerű emberek, akik mindebből csak annyit látnak, hogy nekik egyre kevesebb jut.