Vélemény

Verhovina filmre véve / I. paradoxon – a kép-telen ember képe

Száz Pál

2018. február 25. 10:02

Tán csak a csehszlovák filmtörténetben járatos szakmabeliek ismerik A hűtlen Marijka (Marijka nevěrnice, 1934) filmet, mely a maga nemében páratlan alkotás. De hogy mi is a maga neme, ezt nehéz lenne egyből megválaszolni.

A három író filmjeként emlegették, utalva a rendezőre, Vladislav Vančurára, Karel Novýra, aki a forgatókönyvet írta feldolgozva Ivan Olbracht ötletét. Ol­brachtnak az egész projektben kulcs­szerepe volt, a kárpátaljai Kolocsavát, a forgatás helyszínét már úgy ismerte, akárcsak a tenyerét. Világos, a forgatás felté­teleit neki kellett leszerveznie. A visszaemlékezésekből a forgatás esetlegességének legtöbb részletére fény derül: a verhovinai esőzések miatt rövidülő forgatási napokra, a szereplők megbízhatatlanságára vagy újabb követeléseire. 

És itt érünk vissza a film maga neméhez. Szereplőinek zöme ugyanis Kolocsava lakosságából került ki, akik még csak amatőröknek sem minősülnek, hiszen alighanem akkor láttak életükben először filmkamerát. A film esztétikai és politikai tétje elválaszthatatlan. A hűtlenség története pusztán csak váz, a lényeg bemutatni a Verhovina szívében fekvő falut, a szociális problémák és kontextusok komplexitását. Bár a jelenetek színvonala (az adottságok miatt) hullámzó, mégis emlékezetes képeket éget a film a retinánkba. A tutajúsztatás jelenetét a sebes folyamon Eisenstein is megirigyelhette volna. A pogromot kiáltó zsidó árnyjátékát pedig minden bizonnyal Murnau. 

De vissza a maga neméhez, mely a fentemlített kettős tét okán szintén kettős. Az alkotás egyrészt szocio- vagy etnofilm szeretne lenni, hiszen a valóságot prezentálja, a szereplők kvázi önmagukat alakítják, de a cselekmény fiktív. Azaz nem doku: játékfilmet nézünk. Helyes meghatározásként bármily meglepő, az ún. etnofiction kínálkozik, mely magába foglalja a probléma lényegét, a valóságot fikcióként és a fikciót valóságként működtető szociokulturális reprezentáció feloldhatatlan ellentmondásosságát.

A film elején látható különös paradoxon, mely elsőre logikai bakinak tűnhet, szintén erre az ellentmondásosságra reflektál. Olbracht kámeaszerepben bukkan fel a filmben – e jelenetek szintén ikonikusak – s legalább annyira bizarr hatást kelt játékával, mint David Lynch a Twin Peaksben. A cseh turista, aki leginkább karikaturista Olbracht alakításában, aki a kezdőjelenetben a Kolocsavára Husztról érkező napi buszjárattal döcög be, két zsidót akar lefotózni, akik integetve jelzik, hogy nem egyeznek bele. Hogy a film nemcsak a verhovinai ruszinokat, de a kelet-európai típusú zsidókat is megörökítő, párját ritkító audiovizuális dokumentum, felesleges fejtegetni – a Soá hosszúra nyúló árnya pedig a kulturális emlékezet egyedülálló dokumentumává avatja. Vizsgáljuk meg a prezentáció és valóság viszonyát. A képiség mellett a teatralizált szituatív humor is a kulturális idegenséget hangsúlyozza: a lefényképezés elutasítását akkoriban bármely csehszlovák turista (Verhovina divatos cél volt) megélhette, ahogy ma is megélheti a williamsburghi vagy Meá Seárim-i haszidok közt a mózesi törvényhez (ne készíts magadnak faragott képeket – Ex 20.4) való betű szerint ragaszkodó megfontolásból. 

A paradoxon itt fordul fonákjára: ha ezek a zsidók nem engedik magukat lefotózni, akkor miért engedik filmre venni? Melyik a valóság, az elutasítás gesztusa, vagy a filmre vett valóság jelenléte? A választ már csak a kisördög súgja, Olbracht utalásai nyomán: bizonyára a prágai művészek összekalapozott potom pénze is pénz volt a Nép örökínséges idejében, melynek szegénysége még a mózesi törvény keménységét is meg kellett, hogy lágyítsa. 

 

A Verhovina filmre véve sorozat a szerző Fond na podporu umenia Ivan Olbracht c. 17-351-03692 sz. ösztöndíjának köszönhetően képződött melléktermék.

Önnek ajánljuk