Véresen fontos emberek

A kassai egyetemi kórházban működik az ország legnagyobb transzfúziós osztálya. Nagyüzemi vércsapolás folyik ott, kapacitásuk napi százhatvan fő, az önkéntes véradókat mégis mindig tárt karokkal várják.

Valahogy több vér fogy a műtőkben, nőttek az igények a vérkészítményeket illetően, mondja a főorvos asszony, hozzátéve: fotózzam csak le a hűtőket, hadd lássák, milyen üresek. Mostanában azon dolgoznak, hogy az önkéntes véradókat belépéskor egy szív alakú fogadópult várja. Ez azonban vajmi keveset lendít a helyzeten. Ki itt belép, barátságtalan folyosón találja magát, sőt az embertársaikon segíteni vágyók máris találkozhatnak azokkal, akiken segíteniük kell: makkegészségesek és ideküldött betegek együtt várakoznak csendben a csapolásra.

Már az alapiskolákban, sőt az óvodákban is kampányt indított a Vöröskereszt, annyira nincs vér, de ez azért nem véresen komoly, ne essenek kétségbe: a négy éven felüli és tizennyolc éven aluli ifjúságot pedagógusok világosítják fel az önkéntes véradás fontosságáról, hogy aztán odahaza ők buzdítsák e nemes gesztusra szüleiket és idősebb testvéreiket. Érettségizők vérét viszont már köszönettel elfogadják. Harminckét kassai középiskolából járnak hozzájuk rendszeresen, és az sem mellékes, hogy a jólelkű orvosok aznapra igazolják a nebulók hiányzását.

Bizony, egy-egy matekfelmérő előtt a kétségbeesett diák sok mindenre képes; ha az én időmben lett volna ilyen lehetőség, nem haboztam volna véremet ontani, csak hogy megússzam a biztos ötöst. Az emlékplakettek ünnepélyes átadásán aztán olyan pillanatok adódnak, hogy szintén érdemes fotózni. A többszörös véradók könnyeikkel küszködve köszönik meg a plakettet, ilyenkor azt érzik, lám, ők is fontosak a társadalomnak. Sok közöttük az elesett, megtört ember, sokan elváltak, egyedül vannak a világban, munkanélküliek vagy rettegnek, hogy azzá válnak. Ilyenkor „Tisztelt Uram”-nak, „Tisztelt Hölgyem”-nek szólítják őket. És erre bizony mindenkinek szüksége van néha...