Végig kell csinálni

Helyszíni parancsnokok szerint a Chinook helikopter vasárnapi lelövése nem befolyásolja az amerikai katonai műveleteket Irakban. Az viszont tagadhatatlan, hogy a tizenhat amerikai katona halála óriási hatással van a közvéleményre, elsősorban Amerikában. Az az üzenete, hogy a gerillatámadások egyre összehangoltabbak, egyre szervezettebbek, hogy szinte már népfelkeléssé terebélyesednek. A The New York Times hírmagyarázója már harmadik iraki háborúról írt. Ha a legutóbbi reagálásokat egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, hogy teljes a fogalmi zűrzavar. Ez egyrészt az iraki helyzetnek a tükröződése, másrészt az általánosításból fakad. Például a szunnita háromszöget tekintve az a valószínű, hogy a támadásokat a Szaddámhoz hű csoportok követik el, ebből könnyű levonni azt a következtetést, hogy a bukott diktátor pozíciói ismét erősödnek Irakban. De ez nem igaz, legfeljebb egy kis területre, Tikrít környékére érvényes. Tehát azt sem könnyű meghatározni, hogy milyen csoportok állnak a szövetséges erőkkel szemben. A skála elég széles, a Szaddám-hívektől a köztörvényes bűnözők csoportjain és a külföldről beszivárgott harcosokon keresztül egészen az eléggé meggondolatlanul szélnek eresztett iraki hadsereg állástalan tömegeiig terjed. Az tény, hogy a támadások egyre koordináltabbak, az pedig valószínű, hogy e csoportok merőben más célokat követnek. Ez a harc az ország jövőbeni politikai elrendezéséért is folyik. Addig közös a cél, hogy el akarják érni azt a pontot, amikor az amerikai közvélemény már elviselhetetlennek tartja a veszteségeket, és kikényszeríti a csapatok kivonását. Nos, ennek semmiképpen sem szabadna gyorsan megtörténnie, még mielőtt kialakul az új – az alkotmány kidolgozása, demokratikus választások utáni iraki kormány felállítása – politikai rendszer, amelynek stabilitását az újonnan létrehozott iraki erőszakszervezetek (rendőrség, hadsereg stb.) képesek garantálni. Nem véletlen, hogy még francia katonai elemzők is elutasítják a vietnami párhuzamot s az abból fakadó következtetést, mondván: Irak elhagyása olyan káoszt teremthetne, amely alapjaiban destabilizálná az egész közel-keleti helyzetet. Charles Lambroschini úgy látja, ha az amerikaiak most kivonulnának, Irak nagy valószínűséggel háromfelé, szunnita, síita és kurd részre szakadna, ami több arab szomszédot arra ösztönözne, hogy benyomuljon az országba, mellettük Törökország az észak-iraki kurdok ellen, délen Irán esetleg a síiták támogatására érkezne. Az alapkérdés tehát az, mit tehet ebben a helyzetben Amerika, ha abban többé-kevésbé egyet lehet érteni, hogy a gyors kivonulás lehetetlen. Politikai szempontból mindent meg kell tennie a hatalom átadásáért, aminek előfeltétele a biztonsági helyzet javítása az iraki hadsereg és rendőrség kiépítésével. Most már látszik, hogy az iraki hadsereg teljes szélnek eresztése hiba volt. Az új hadsereget már szervezik, sőt: ebbe Szaddám elitkatonáit, a volt Köztársasági Gárda egykori tagjait is újra akarják toborozni. Katonai szempontból pedig az USA nem tehet mást, harcolnia kell a terrortámadások ellen annak tudatában, hogy az amerikai áldozatok száma is tovább fog nőni. A terrorellenes harc eszközeinek megválasztásában pedig nagyobb teret kell engedni a helyi parancsnokoknak, még ha lesznek is túlkapások. Mert azt látni kell: a terroristák óriási előnye a reguláris hadsereggel szemben, hogy „láthatatlanok”. Bárki utcán szembejövő lehet terrorista, s nem lehet minden potenciális célpontot, főleg ha véletlenszerűen kiválasztott civil célpontokról van szó, szünet nélkül védelmezni. Az egyedüli lehetséges módszer az, hogy felkutatják és megsemmisítik búvóhelyeiket, utánpótlási útvonalaikat. Ez további razziákat, kemény ellenőrzéseket feltételez, vagyis mindazt, ami eddig is kiváltotta a lakosság haragját. Mondhatnánk, hogy róka fogta csuka, ördögi kör, huszonkettes csapdája – teljesen mindegy. Most már végig kell csinálni.