Vasárnap reggel…

A nagyobbiknak fáj a torka, így megkeresi a toroksprayt is, átadja, közben elveszi a poharat, újabb adag vizet tesz le mellé. „Tea legyen inkább?” – faggatja a kicsit álmos-kócos gyermeket. „Azt kérek, anya, teát inkább” – mondja. Míg a teának melegszik a vize, az anya lefőzi a kávéját, közben már a fejében készül a lista, mit is kellene megvásárolni a boltban az ebédhez. Egy másik lista már a tanévkezdéshez készül, az iskolai étkezdébe már múlt héten utalta az előleget. Még mi vár befizetésre? Átláthatatlan mennyiségű kiadás. Felébred a kicsi, anyázik, hozzábújik, ölelgeti, simogatja a kis gyűrött testet, belélegzi a teste illatát, csupa egyszerű öröm. A nagyobbik is odabújik, összeér a három test – elmosolyodik, amikor eszébe jut, hogy ők ketten olyanok, mint a kismacskák: elnyúlik és elernyed a testük a simogatás hatására. Percek jutnak a bújásra, aztán valamelyik kibontakozik a karokból, és indítja a közös napot elölről. Anya vált, bekapcsol a tettre kész énje.

Enni is kellene – mi van otthon? Éhes gyerekekkel ugyanis nagy bevásárlásra nem szabad elindulni, megtanulta, tapasztalt anya. Kapnak most gyümölcsöt, mert nincs otthon friss pékáru, és hiába a kenyér, elfogyott a vaj, amit szeret a gyerek, anélkül a sonkás szendvics nem fog lecsúszni. Ő nem eszik, a kávéjának a fele még a pulton, indul a maratoni könyörgés: vetkőzz, öltözz, fogat moss, igen, muszáj velem jönnöd, igen, muszáj hosszú nadrágot venni. „A strandpapucs nem lesz jó ötlet – mondja a szétszórt nagyobbnak –, hallod, kint kopog az eső, a papucsban vizes lesz a lábad.”

A bevásárlásra mindkét gyereket magával kell vinnie – a kisebb elfut még, öntudata most ébredezik, általában mindig a nagy központokban akarja bebizonyítani a bátorságát és önállóságát. Így, ha ott a nagyobb, az legalább visszahozza, és neki nem kell a telepakolt kosarat a sorsára hagyva rohannia a kisebbik után. Így volt ez aznap is: vagy száz különböző módszerrel próbálta a kosár közelében maradásra bírni a gyermeket, akinek természetesen minden érdekesebbnek tűnt, mint amit az anyja kínált a maradásért cserébe.

A fizetés után jut eszébe, hogy a visszaváltható palackokkal teli zsák már egy hete a kocsiban várja, hogy találjon időt a visszaváltásukra. Meg kell állni a sarki boltnál, ott általában nincs sor, hamar be tudja dobálni a PET palackokat. A gyerekeknek zenét indít, nasit nyom a kezükbe. „Sietek” – mondja, s gyors mozdulatokkal helyezi a gépbe a műanyagot, az elnyeli, majd jelez: megtelt, segítség kell.

Ő is ezt érzi: délelőtt tíz óra, és mentálisan teljesen lefáradt, pedig még csak most jön a főzés, a takarítás, a mosás és a gyerekek lefoglalása, értelmes tevékenységek felé terelés.

Mikor otthon pakol ki a táskából, veszi észre: a vajról elfeledkezett.