Vágy az életre

Ülök a gyorsétterem teraszán, a gyerekek a csúszdán huncutkodnak. Előttem egy túlsúlyos apa és fia, mögöttem a szintén túlsúllyal élő anya falatozik épp. Nagy autókból nagy emberek szállnak ki, és vonulnak családostul egy hamburger- és sültkrumpli-adagért az étteremlánc pultjához.

Nemrég hallgattam egy dietetikus orvos podcastját, amelyben felteszi a kérdést: ha tudjuk, a túlsúly megrövidíti az életet, mert szív- és érrendszeri megbetegedéseket okoz, vajon akkor gondolunk-e az élet rövidségére? Ha tudjuk, a cigi rákot okoz, miért dohányzik annyi ember, és vajon miért rettegünk az onkológiai betegségektől, ha közben hozzájárulunk az életmódunkkal? Az orvos kitért arra is, hogy az ember nagy általánosságban mindhiába tudja, hogy a mozgásszegény életforma káros, mégsem mozog.

Vagyis hiába vannak ismereteink, miként élhetnénk hosszú, teljes életet, mi nem azt az utat választjuk. Nem durva ez? Sírunk a halál árnyékában, de éveket töltünk abban a létben, ahol a halállal kokettálunk.

Hol a mi okos, racionális agyunk? A túlélésért cserébe, néhány pluszévért érdemes lenne megvonni magunktól a gyorskaját, a feldolgozott élelmiszert? Ma talán azt válaszoljuk: de hát olyan finom, meg hisz egyszer élünk, minden, ami jó, káros. Vagyis gyárthatjuk a kifogásokat ezerrel, mert van belőlük néhány. Nekem például a „havi egyszer nem gond, a kevés nem gond, ennyi belefér” a válaszom.

A férjem a hétvégén azt mondta: mert a mai társadalomban ez a trend. A válások, a szakítások normalizálva lettek. Néztem, és éreztem, ennek a mondatának van egy nagy megtévesztése. Nem a társadalom, hanem mi. Azok mi vagyunk, az ők nem egy távoli massza. Nem különálló együttes a társadalom, hanem én, te, a szomszéd, a barát, mi, akik együtt élünk egy közösségben.

Nem új trend a házasságok krízise, az az új, hogy ma már a keret fontossága vált megkérdőjelezhetővé: minden áron fenntartani a párkapcsolatot kevesen vállalják.

Azért válunk, mert úgy érezzük, a kapcsolat túl nehéz, túl sok vagy túl kevés. Azért adjuk fel, mert hisszük, egyedül is képesek vagyunk jólétet teremteni magunknak. Ez egyfajta tudatosság, felelősség a mentális egészségünkért. A változás viszont nehéz, aki azt gondolja, majd ugrik egy nagyot, és onnantól csak rózsaszín felhőkben úszik, téved. Kőkemény munka. Ahogy maradni is, ahogy változtatni is.

Az az igazság, hogy sok minden hat ránk, vagyis valóban társadalmi változásokat lehet megfigyelni. De ezekről is az egyén dönt, ahogy arról, jelentős túlsúllyal a legnagyobb hamburgerezőben salátát vagy hasábot eszik-e! Nem lehet általánosítani sem étkezés, sem válás, sem más, bennünket is meghatározó kérdésekben, mert az a trend, hogy mindannyiunkban ott a vágy az életre, mégsem elég értékes számunkra az élet annyira, hogy azt megfelelően éljük.