Tűnődés szaharákon

Az ember már csak olyan, hogy amikor bepillant egy babakocsiba, és ott lent a puha mély melegében csöppnyi gyermeket lát békésen aludni, vagy végigjátszik egy délutánt unokáival, elvarázsolva eredeti szófűzéseiktől, jelnyelvi bravúrjaiktól, a holnapjukra is gondol. És ilyenkor bizony nem teljesen felhőtlen az öröm, szinte naponta érkeznek kedvezőtlen prognózisok a világ holnapjáról. Hogy az Északi-sarkvidéken gyorsabban olvad a jég; hogy az európai partokat pedig ellepi a víz, ugyanakkor a kontinens belseje sivatagosodni kezd; hogy a Kilimandzsáró híres hava tavaly óta nem létezik, hacsak valamilyen csoda nem történt időközben, a Szahara viszont évenként négy kilométert halad dél felé? Mi e tájakon viszonylagos biztonságban legfeljebb addig érezhetjük magunkat, amíg él hazájában, Alaszkában mínusz tíz fokos testhőmérsékletével a leghidegebb állat e földön, a jégféreg. Ha kipusztulna, rajtunk akkor az Európai Unió sem segít. Persze, van, aki keveset vagy éppen semmit nem remél, ismerve ezt az országot, ismerve az unión belüli gazdasági, migrációs és egyéb feszültségeket, melyek között hovatovább egyre nagyobb gondot okoz az elöregedés, a népességfogyás. Sajnos, újabban nálunk, a magyarság köreiben szintén kevésnél is kevesebb gyerek születik, sőt mint lapunk e heti egyik cikkének felcímében olvastam, a Kárpát-medencei magyarok száma a kilencvenes években mintegy háromszázezer fővel csökkent. Az okok sokfélék, a fogyasztói társadalom nyugatról importált szokásaitól kezdve, az individualizmus e téren is megnyilvánuló jelenségein át, a gyermekvállalási kedvet elősegíteni hivatott körülményekig, szociálpolitikai gyakorlatig. Egy magyarországi felmérés szerint még nem olyan régen a megkérdezett fiatalok három százaléka nem akart gyereket, ma a húsz százalékuk. Ha rajtuk múlik, vagy mondjuk úgy, a természetes szaporulaton, a legutóbbi népszámláláskor Magyarország lakosainak száma nem éri el a tízmilliót. A határon túliak „segítettek be”, mintegy háromszázezren, főként az erdélyiek, nagyobb számban már a nyolcvanas évek elejétől kezdve. Igen, ez egyben azt is jelenti, hogy a határon túli magyarok fogyásában nagy szerepet játszott az áttelepülés – Magyarországra. Sokan meg itt sírnak, bár a könnyeknél engem jobban zavar, hogy némelyek nemzeti hevülettől vezérelve onnan szólnak át, hogy maradjak a szülőföldemen. Bács Ferenc egykori erdélyi színművész jut eszembe. Többen felrótták neki, nem szép dolog, hogy elhagyta Erdélyt, és Magyarországon telepedett le. „Aki azt mondta, nem szép dolog, az mind itt van már.” S lesznek még többen, és ugyanúgy elkerülnek más országokba, mennek a nagyvilágba, hogy haza sem jönnek, legfeljebb egyszer-egyszer évente a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, majd végül a sírokhoz. A szabad hazaválasztás, a szabad költözködés, a szabad gyermekvállalás jogát senkitől elvenni nem lehet. Ezért nehéz válaszolni Koncsol László egy hete elhangzott, költőinek tetsző kérdésére: „Lesz-e megújulni képes magyarság?” Miként pusztán csak tűnődni lehet azon is, merre vezet majdan a babakocsiban alvó csöppség vagy unokáim holnapi útja.