Tudomány, nem bíróság

A cseh névsor a középkortól napjainkig terjed, a magyar lista lényegében az elvesztett első világháború utáni politikacsinálás felelőseit tartalmazza. Ez azonban nem lényeges különbség. Talán fontosabb a közös elv a két történeti publicisztika művelői között, mert egyetértenek abban: a történelem tudomány és nem bíróság. Nem ítélethozatalra vállalkoznak azok, akik az adott vezető politikusok portréit megrajzolják, hanem feltárják azokat a közállapotokat, azokat a sze-mélyes motívumokat, amelyek végül meghatározták azt a pályát, amelyet az illető személyiségek befutottak. És feltárják azt is, hogy ma miért ellentmondásos az adott történelmi szereplőkről formált, a köztudatban élő kép, amely olykor még köszönő viszonyban sincsen a tudomány által eddig feltárt adatokkal. És mindkét oldalon a közvélemény a történelemnek olyan hatáslehetőséget tulajdonít, amelyek befolyásolhatják a jelen politikai harcait. Gondoljunk csak arra: milyen heves politikai vitát váltott ki a közelmúltban a magyar társadalomban, hogy állítható-e köztéri szobor gróf Teleki Pálnak, és ne feledjük el azt sem, hogy a dr. Edvard Beneš érdemeiről néhány hónapja elfogadott cseh törvény korántsem csillapította azokat a heves eszmecseréket, amelyek a néhai csehszlovák elnökről zajlanak. A példák tetszés szerint szaporíthatók.

Én csupán arra szeretnék utalni, hogy a történeti publicisztikának milyen fontos feladatai vannak, még abban az esetben is, ha a történelemtudomány már bizonyos vitatott kérdéseket többé-kevésbé megnyugtatóan tisztázott, hiszen ezeket az eredményeket mégiscsak közvetíteni kell vagy kellene a tágabb nyilvánosság felé. És akár tetszik, akár nem, a politika és a történelem összekapcsolódása állandó folyamat, még abban az esetben is, ha a tudomány művelői – teljesen megalapozottan – számtalanszor figyelmeztettek ennek a veszélyeire. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy Gerhard Schröder kancellárnak a varsói felkelés hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken tartott beszéde, az ott megfogalmazott állásfoglalása – mely szerint a berlini kormány elutasítja azoknak a német szervezeteknek a kárpótlási igényeit, amelyeket a második világháború után telepítettek ki a mai Lengyelország területéről – természetesen villámgyorsan és szükségszerűen vonatkozási alap lesz abban a régi szudétanémet–cseh vitában, amely a Beneš-dekrétumokról szól.

Ugyanakkor érdemes felfigyelni arra, hogy mennyire különbözik egymástól a cseh, illetve a magyar történeti publicisztika látásmódja a múlt vitatott személyiségeit illetően. (És talán fölösleges hangsúlyozni, hogy ez a látásmódbeli eltérés visszahat a közgondolkozásra.) A magyar megközelítés rendszerint azt vizsgálja, milyen külső okok miatt szenvedett kudarcot minden olyan törekvés, amely a magyar állam feltételezett vagy óhajtott különleges kelet-közép-európai vagy Duna-medencei szerepvállalásának lehetőségeit próbálta érvényesíteni. A Horthy-rendszer hivatalos ideológiájában ez a trianoni revízió realizálására vonatkozott, Rákosi Mátyás esetében pedig, aki oly nagyon szorgalmazta a konstruált pereket Gottwaldnál éppen úgy, mint Gheorghiu-Dejnél, az volt a cél, hogy ő legyen Sztálin legjobb közép-európai képviselője, és ezért teljesítette túl a „Tito mint láncos kutya” rémpropagandát is.

A magyar történeti publicisztikában voltaképpen Bibó Istvántól eredeztethető a „zsákutcás magyar történelemről” szóló gondolat. (Csupán emlékeztetőül idézném Bibót: „A magyar nemzeti közösségben újból és újból olyan módon vetődnek fel a döntő és az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal szemben vakká lett.”)

A cseh látás a vitatott személyiségek esetében (akik között szerepel a Prágai Tavasz okán szlovák Dubček és a meghatározhatatlan nemzetiségű német-római császár, illetve cseh és magyar király, Zsigmond, merthogy – adott szavát megszegve – máglyára küldte Husz Jánost) – úgy tetszik – Masaryk elveit követi: milyen erkölcsi tanulságokkal szolgálhat a történelmi kudarc, milyen közösségi traumát okozhat az elvek feladása. Beneš például abból a vitathatatlan tényből, hogy a nyugati demokráciák 1938-ban, Münchenben cserbenhagyták a csehszlovák demokráciát, azt a következtetést vonta le, hogy a demokrácia szabályai „felfüggeszthetők” – a demokratikus állam védelmében. Sokan azt állítják, hogy Beneš sorsdöntő tévedése a háború alatt a Szovjetunióval kötött szövetség volt. Ez tévedés. Churchill és Roosevelt is megkötötte ezt a szövetséget, de sohasem adták fel azokat a demokratikus társadalmi eszményeket, amelyekért a fasizmus elleni háborút vállalták.

Beneš és a londoni emigráció abban sem tévedett, hogy a kívülről szított nemzetiségi konfliktusok vezettek Münchenhez és annak minden következményéhez. Viszont Churchill és az utána következő munkáspárti kormány abból, hogy az indiai függetlenségi mozgalom rokonszenvezett a fasiszta Japánnal, azt a következtetést vonta le, hogy India kapja meg a nemzetközösségi tagállami státust.

Ha Benešék a dekrétumok jogfosztásai helyett a nagyobb demokrácia, a többlet nemzetiségi jogok megadásának elvét alkalmazzák – természetesen nem lemondva a háborús bűnösök felelősségre vonásáról –, akkor jártak volna a masaryki úton. Beneš viszont a sztálini módszereket választotta, ezzel önmaga végzetét is beteljesítve.

Vitatott személyek? Tulajdonképpen a múltunkkal akarunk kibékülni. És a történelmet persze politikusok személyesítik meg.