Trianonon, traumákon innen és túl

A Kárpát-medencei magyar kisebbségek területe, Magyarországé meg pláne, tele van Trianon-emlékművekkel s az őket körülvevő „érzéssel”. Ami érdekes, az ezeknek a helyeknek az „olvasási” lehetőségei. Egyáltalán hányszor szoktunk belegondolni, hogy ezek közül egynek-másnak mi a jelentése?

Először is nyilvánvaló, hogy köznyelven valami „kollektív fájdalmat” fejeznek ki. Ugyan már senki sem él azok közül, akik tudatosan átélték azokat az éveket, amelyek ténylegesen félresikerült békeszerződésben végződtek, az emlékük mégis „fáj”. Nos, ez nem más, mint kulturálisan öröklődő trauma. Különböző etapokban alakult ki ez az érzület, mégpedig olyannyira, hogy az emberek egy része az események után 125 évvel is szükségét érzi annak, hogy foglalkozzon vele. A Trianon-emlékezet ezen része szerintem akkor is jóváhagyható, ha azt más nemzet tagja látja, tapasztalja – de még akkor is, ha az ember történetesen magyar, de Trianon emlékét átadná az idő jótékony sodrásának. Ennek ellenére semmi nagyobb baj nincs akkor, ha valaki pl. történelmi tanulmányai és „érzülete” okán olyan területeket is magáénak vall, amelyek már egy másik nemzetállamhoz tartoznak. Lehet ezt jóérzéssel csinálni, s nem csak magyarként: hasonló attitűddel (és tudván, hogy az már sosem lesz a „saját” nemzetállamé) mehet egy lengyel Lvivbe vagy egy szerb Prizrenbe – és így tovább. A „pozsonyi váras” ügy inkább ide tartozhat, de attól még félre lehet érteni. Merthogy...

A Trianon-emlékezet ott válik nehezen kezelhetővé, ahol valamilyen módon felmerül a „visszavétel”, a területi átrendeződés lehetősége. Ez az opció ugyanis gyakorlatilag bele van kódolva a Nagy-Magyarország-kontúrokba – és egyáltalán bármilyen „Nagy-” előtagú országvízióba, jelenjenek meg azok akár emlékművön, akár zászlón vagy máshol. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a Trianon-emlékműveknél (ráadásul messze nemcsak ott) ilyesmi nem merül fel, azt kell mondanom, hogy ez nincs így. Akár feliratokról, akár a tövükben elhangzó szónoki beszédekről van szó, megesik (ám hangsúlyozom: természetesen nem minden esetben), hogy felvetődik a „visszaszerzés” lehetősége. Konkrétan! S még a militarizáló álmodozástól sem mentesek ezek az üzenetek... Nem egy, hanem több esetben voltam ennek a fültanúja. Nagy kérdés, hogy ilyenkor ki, mit és hogyan gondol komolyan? És számol-e a „többség” véleményével, esetleg a logikusan adódó brutális következményekkel, ha bármiféle „történésre” kerül sor?

Ivan Korčok megnyilvánulása egyszerre tragikus és nevetséges, ám más esetek nagy kérdőjeleket hagynak maguk után. Az a valóban érdekes kérdés, hogy akarunk, tudunk-e bármit is kezdeni ezzel a törésvonallal? Empatikus cselekvés, de alighanem műveltség nélkül sem fog menni.