Törik a fejüket Törökországon

Félreértés ne essék, még nem a teljes török csatlakozásról van szó, netalán arról, hogy meghatároznák, mikor is léphetnek be, hanem „csak” arról, egyáltalán legyenek-e csatlakozási tárgyalások. Arra tehát senki nem ad garanciát, még a megbeszélések megkezdése esetén sem, hogy valaha valóban tagja lesz-e Törökország az EU-nak.

Törökország és az EU elődjének számító Európai Közösségek kapcsolatának hosszú a története: Ankara már a hatvanas években jelezte, szívesen belépne az európai integrációs folyamatokba. Ennek ellenére azonban nagyon sokáig elutasításra talált, mondván: nem képes teljesíteni a csatlakozás politikai feltételeit. Törökország azonban a kudarcok ellenére nem adta fel, sőt viszonylag erős török nyomás nehezedett Brüszszelre, hogy legalább pozitív irányban mozduljanak el a tárgyalások. Természetesen figyelembe kell venni a szintén csak erős amerikai támogatást is, hiszen Ankara Washington stratégiai szövetségese a térségben. Az időnként az amerikai elnököktől az európai fővárosokba intézett, erősen Törökországért lobbizó telefonhívások kapcsán nem egy vezető európai politikus jegyezte meg, hogy mivel a törökök az Európai Unióba, nem pedig az Amerikai Egyesült Államokba akarnak belépni, jobb lenne a döntést az európaiakra hagyni – bár tény, hogy ez a nézet nem egészen számol a politikai realitásokkal.

Nézzük tehát, melyek a török csatlakozás mellett, illetve ellene szóló érvek. Mindenképp Törökország csatlakozása mellett szól az ország rendkívül fontos stratégiai fekvése: Törökország Európa és Ázsia határán fekszik, területének nagy része közel van Ázsia és Afrika találkozásához, valamint a Kaukázus térségéhez, amely szintén fontos észak–déli és kelet–nyugati összekötő kapocs Eurázsiában. Mindezeken túl természetes szárazföldi hidat képez Európából a Kaukázustól délre fekvő területeken át Közép-Ázsia felé. Törökországnak nagyon hosszú, több ezer kilométeres földközi-tengeri és fekete-tengeri partvonala van, s a két tengert összekötő szorosok, a Boszporusz és a Dardanellák is török ellenőrzés alatt állnak. Figyelembe véve földközi-tengeri partvidékének hosszát és helyzetét, viszonylag közel terül el a Szuezi-csatorna és a levantei partvidék is. Ezenkívül mindenképp figyelembe kell vennünk az ország potenciálját is: hadereje számszerűleg a második legnagyobb a NATO-ban és számtalan harci tapasztalattal rendelkezik, s Törökország a török nyelvű világ vezető erejének számít. Csak hogy elképzeljük, mekkora befolyásról van szó: Törökországon kívül Azerbajdzsán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgízia és Kazahsztán, valamint számos más, a térségben elő csoport tartozik a török népek családjába. Azonkívül, hogy ezek az országok stratégiailag is fontosak, például a terrorizmus elleni háborúban, területükön található a Föld kőolaj- és földgázkészletének majdnem ötöde. Márpedig ha az EU a jövőben globális hatalmi szerepet kíván játszani, mindenképp szüksége van erre a potenciálra.

A pozitívumokon kívül feltétlenül meg kell említenünk a negatívumokat is. Ide tartozik például a kurdok problémája. El kell viszont ismerni, hogy Törökország ezen a téren is komoly előrelépéseket tett. A nem is olyan régen még csak „hegyi törökökként” emlegetett kurdok helyzete javult, például a nyelvhasználat terén – persze azért távolról sem értékelhető ideálisnak a helyzet. Törökországgal kapcsolatban nagyon sokan a hadsereg helyzetét említik egyik legfőbb akadályként az integráció folyamatában. A fegyveres erők speciális helyzetben vannak az országban, és saját magukra mint a szekuláris állam védelmezőire tekintenek – saját értékelésük szerint ennek védelmében hajtottak végre több puccsot is a 20. században. A következő probléma a demográfiával függ össze: jelenleg Törökország lakosságának száma csaknem eléri a 70 milliót, de néhány évtized múlva meg fogja haladni a 80 milliót. Ez azt jelenti, Törökország lehet a jövő Európai Uniójának legnépesebb állama. Mivel a demográfiai súly nagy szerepet játszik egy-egy ország befolyásának meghatározásakor a döntéshozatali folyamatokban, nem kevés a törökök belépését ellenzők tábora. A leghangosabbak tán a franciák: Párizsban járva az ember számtalan „ellenplakátra” figyelhet fel, és a televíziós csatornák politikai vitaműsorainak egyik legfrekventáltabb témája szintén Törökország csatlakozása. Párizs alapvetően attól tart, hogy Ankara belépésével még tovább csökkenne a francia–német tengely, azaz saját súlya is. Komoly érv a Törökország muzulmán hagyományaira való utalás is. Ez a nézet elsősorban a kereszténydemokrata pártok körében népszerű, mint például a német CDU. Ezzel kapcsolatban azonban feltétlenül meg kell említeni, hogy Törökország Atatürk óta szekularizált állam – hasonlóképpen, mint Franciaország a forradalom óta. Vannak, akik Törökország gazdasági helyzetére hivatkozva ellenzik csatlakozását. Tény, hogy Törökország gazdasági fejlettségének színvonala nem üti meg a nyugat-európai szintet, azonban az ország jóval fejlettebb, mint Románia vagy Bulgária, amelynek tagságáról sokszor 2007 horizontjában beszélnek, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan irreális. Aki keresztülutazik Törökországon, megtapasztalhatja, hogy az általunk sokszor lenézett ország infrastruktúrája olyan ütemben épül, amilyenről mi csak álmodhatunk.

Pro és kontra tehát Törökország csatlakozásával kapcsolatban van épp elég. Valószínűleg azonban az lenne a legkézenfekvőbb, ha először Európa definiálná, kik is vagyunk. Akkor sokkal könnyebb lenne arról is dönteni, hozzánk tartozik-e Törökország vagy nem.

A szerző külpolitikai elemző