Többért – kevesebbet

Szlovákiában azt szeretem a legjobban, hogy itt az élet tervezhető. Ha új év, akkor áremelések. Nincs kecmec. Emelni kell. Ezt szokta meg a pórnép. Régebben az illetékesek még vették a fáradságot, és megmagyarázták nekünk, hogy milyen, tőlünk független világgazdasági kényszer miatt leszünk kénytelenek többet fizetni. Mostanra ez is elmaradt. A nép ezt már nem igényli. Természetesnek tartja, hogy semmivel sem kap több pénzért több kenyeret, semmivel sem kap jobb szolgáltatást, és semmiből sem jár szebb csak azért, mert az mostantól drágább is. Bevallom, nekem sincsenek már illúzióim. Arra viszont nem számítottam, hogy a pénzemért valamiből kevesebbet kapjak már az idén, mint amennyit tavaly kaptam. Történt ugyanis, hogy az új év első napjaiban, hivatalos ügyben az ország másik végébe utaztam. Úgy döntöttem, igénybe veszem a Szlovák Államvasutak szolgáltatásait, és vonaton zötyögök el – alig nyolc óra alatt – az ötszázharminc kilométerre lévő Pozsonyig. Tudtam, hogy hiába emelték a viteldíjat tíz százalékkal, biztosan ugyanolyan pocsék körülmények között kell majd utaznom, ahogy tíz éve, még diákkoromban. Leperkáltam tehát az ötszáznyolcvanhat kroncsit a pénztárban (plusz kötelező helyjegy a csak aznap indított különjáratra), s nekivágtam. És minden úgy volt, ahogy vártam. Kényelmetlen műbőr ülések, koszos minden. A fűtésszabályozó kapcsolókarja hiányzott. Ezen azért kicsit csodálkoztam. Azon már nem, hogy ugyanolyan hideg volt a kupéban, mint az állomáson. Szappanra, törülközőre vagy a vécén ülőkére csak az idealisták számítanak. Zötykölődtem szépen, a visítozó útitársakkal együtt, a vonaton. A régi dolgok láttán támadt nosztalgiám okán megkívántam egy kávét. Régebben hordoztak körbe ilyet. Mikor érdeklődni kezdtem, mikor jön már a mozgóárus, értetlen vasutasszemek meredtek rám. Nem tudták, mit akarok. Gondoltam, nem baj, megiszom én azt a kávét az étkezőkocsiban is, csak mondják meg, hogy merre találom. Megmondták: egy másik vonaton. Náluk, a külön expresszen ilyen luxus nincs. Dühöngve húzódtam be a fülke sarkába. Csak akkor kaptam fel a fejemet, amikor szép csendesen szállingózni kezdett a hó. A nyakamba. Nem, nem volt nyitva az ablak, a csukott nyílászárókon keresztül havazott, valahonnan a tető alól. Akármilyen harc-edzett vagyok, ez még nekem is sok volt. Régebbről csak a hidegre emlékeztem a vonaton. Hóra nem. Igaz, tapasztaltam pozitív változást is. A kalauzok ezen a mostani utamon sokkal kedvesebbek voltak, mint a múltbéliek. Mindent mérhetetlen türelemmel és fülig érő, bárgyú mosollyal magyaráztak el nekünk, kik az államvasutak megemelt díjaiért járó szolgáltatásokat vettük igénybe az új évben. Bár úgy hallottam, hogy az ideg- és elmegyógyászati intézményekben is kedvesen bánnak azokkal az ápoltakkal, akik szótlanul tűrik a hideg-meleg vizes kúrát.