Szuverén szolgák és inasok

Vannak visszatérő paneljai a mindenkori kelet-európai különutas politikának, ami minden áron saját magát akarja legitimizálni, ezért kiszámítható módon más „nagy vezetők” politikáját legitimizálja az „én akkora vagyok, amekkora a nagyobb ország árnyéka” logika mentén. Ennek viszont nem kéne törvényszerűnek lennie. 

Önmagában ebben nincs is semmi új, a kis államok önértékelése mindig a nagyokkal fenntartott kapcsolatukból és az épp aktuális világpolitikai trendekhez idomulás függvényéből jött létre. 

Az olyan országok, mint Szlovákia, a belpolitikát is tipikusan igyekeznek a külpolitikához csiszolni, hogy meglegyen a belső legitimitás biztosítása is. 

Az önálló külpolitika létének erőltetett bizonygatása egy tipikus megnyilvánulása a keleti kisebbrendűségi komplexusnak, a nagy tömegeknek tulajdonképpen így próbálják meg eladni, hogy nincs birkaszellem, nem sodródnak az árral, és mindent, amit tesznek, függetlenül, szuverén módon teszik. Ebből jön létre a tipikus „kavics a cipőben, bot a küllők között” attitűd. 

Ez a szuverenista képlet. Ennek gyökerei annak kompenzálásában találhatók – legalábbis Kelet-Európában –, hogy a kommunista múltat valahogy le kell zárni. Vagy legalább – és ez a jellemzőbb – biztosítani kell a választókat arról, hogy az a rendszer, ami épp hatalmon van (NER vagy a jelenlegi szlovák koalíció vezére, a Smer mint párt) és a kommunizmus közé nem húzható egyenlőségjel. Itt kezd érdekes lenni a dolog. Ugyanis Szlovákiában, de lényegében a déli szomszédnál is, a hatalmon lévő politikát olyanok „csinálják”, akik bőven a kommunista érában szocializálódtak, és elvetik már az átmeneti, demokratizálódó időszakban kialakult ellenzéket. Ergo a jelen rendszerek vezetői továbbra is a régi reflexek mentén tesznek, mondanak mindent, nem mellesleg ki is használják, hogy most nincs központ, ami a fejükre koppintana, de jellemzően „Brüsszelben” látják Moszkvát, amihez viszont macskaként dörgölődznek: ez a szuverenista paradoxon. 

Moszkvába menni és ezzel bizonygatni az önállóságot olyan, mint mikor az alkoholista azt mondja: azért iszik, hogy pusztítsa az alkoholt. Fico viszont félreteszi az államot, kiskorúsítja az összes választót, és mélyen hallgat kommunista hajlamairól. Viszont, ha az unió felől kritika éri, idegbeteg rángatózásba kezd. 

Ez a fajta attitűd csak egy próba arra, hogy Robert Fico bebizonyítsa: ő fújja a politikai és kulturális passzátszelet, mindeközben mint áldozat a személye ellen irányult merényletet próbálja meglovagolni. A saját maga által gerjesztett erőszakot próbálja visszatolni a világra, és ezzel egyre látványosabb szélmalomharcot vív a valóság ellen, ami szürke, kegyetlen, és lerántja a rongyos álarcot, amit az évek alatt már teljesen elhordott.