Szudán: észak dél ellen

Szudánban jelenleg katonai diktatúra uralkodik, amely erős iszlám vonalat követ. Fontos megjegyezni, hogy az ország etnikai és vallási szempontból gyakorlatilag két részre osztható: az északi, arab muzulmánok lakta területekre, és a déli, keresztény néger lakosságra. Az uralkodó réteg az arab lakosság köréből kerül ki, amely igyekszik az egész országot iszlám követelmények alapján átformálni.

Ennek egyik jele, hogy Szudán külpolitikája is egyértelműen arab- illetve iszlám orientált, mi több, tagja az Arab Ligának is (emellett a terrorista szervezetek egyik legnagyobb támogatója). Elsősorban az északi arab elnyomó törekvések következtében rég polgárháború folyik Szudán északi és déli része, pontosabban a központi arab kormányzat és a déli területek lakossága között. A harcok és az ezeket követő éhínség következtében egyes adatok szerint 1983 óta már több mint 2 millió ember halt meg és további 4 millió a menekültek száma. A problémákat csak fokozta, hogy a belviszályba a szomszédos országok, a regionális hatalmi központok és a nagyhatalmak is beavatkoztak. Az Egyesült Államok és az európai országok többsége számára Szudán bizonyos mértékig biztonsági kockázatot jelentett, elsősorban azért, mert területén megengedte terrorista támaszpontok és kiképzőközpontok működését. Emlékezetes, hogy 1998-ban, amikor az al-Kaida merényletet követett el az amerikaiak kenyai és tanzániai nagykövetségei ellen, Clinton elnök parancsára az amerikai légierő és hadiflotta csapást mért az országra. Persze akkoriban sokan bírálták Clinton „Tomahawk-diplomáciáját”, amelynek gyakorlatilag semmi eredménye nem volt: a terroristákat természetesen nem rettentette el, ráadásul infrastruktúrájukban is csak minimális károkat okozott, ami nem befolyásolta működésüket. (Gondoljunk csak bele, egy-egy cirkálórakéta ára hányszorosan haladja meg a kiképzőtáborban fellelhető sátrak vagy faépületek értékét.) Egyiptom Szudán területi egységének fenntartásában volt érdekelt, elsősorban vízmegosztási tényezők miatt, hiszen az országon észak-déli irányban keresztülhaladó Nílus vize Kairó számára döntő fontosságú. A muzulmán országok szintén Szudán területi egysége mellett foglaltak állást, hiszen az ország szétesése azt is jelentené, hogy az „iszlám” elveszti ellenőrzését egy fontos régió felett. Ezért ezekből az országokból jelentős forrásokkal támogatták Khartúmot. A szudáni helyzet valamelyest a múlt év szeptemberében nyugodott meg, amikor a központi kormányzat és a déli területek képviselői megállapodást írtak alá a békés rendezésről. A megállapodás tartalmazza annak lehetőségét is, hogy egy esetleges népszavazást követően a nem arab területek elszakadnának Észak-Szudántól. Természetesen ennek megvalósíthatósága több mint kérdéses.

Az észak-déli ellentéten kívül természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni Darfúrt sem. Darfúr Szudán nyugati tartománya, a csádi és a líbiai határ mellett. Ebben a régióban az arab milíciák népirtást hajtottak végre a helyi lakosság soraiban. „Természetesen” a központi szudáni kormányzat ismét csak azt állítja, hogy nem támogatja ezeket a szabadcsapatokat, ha azonban figyelembe veszszük céljaikat és érdekeiket, ez nem hangzik túl hihetően. Mindenesetre tény, hogy a humanitárius katasztrófát eddig nem sikerült megállítani, annak ellenére, hogy az ENSZ szinte mindent megtett ennek érdekében (persze ez a probléma ismét csak felveti a világszervezet hatékonyságának kérdését). Valószínűleg a leghatékonyabb megoldás egy nemzetközi katonai intervenció lenne, amely stabilizálni tudná a helyzetet. Egyébként hasonló hadműveletet már az Európai Unió is végrehajtott a tavalyi év folyamán, amikor francia vezetés alatt a közép-afrikai Kongóban avatkozott be. A jelenlegi darfúri helyzettel kapcsolatban azonban vizsgáljuk meg, ki is lenne képes és hajlandó egy „humanitárius intervenció” végrehajtására. Természetesen először mindenki az amerikaiakra gondol. Az amerikai beavatkozásnak azonban a jelenlegi körülmények között szinte semmi esélye. Ennek több oka is van: először is az amerikai haderő jelenleg Irakkal van elfoglalva, ezért nem szívesen vállal újabb hadműveleteket, még akkor sem, ha az nagyságrendekkel kisebb lenne. Másodszor, az USA-nak már van egy negatív tapasztalata a „humanitárius intervenciókkal” a régióban. Szomáliában már Clinton is beavatkozott, de a hadművelet végül is arra mutatott rá, hogy az amerikaiak nem hajlandóak nagyobb áldozatokat vállalni a régióban (aki nem látta, ezzel kapcsolatban nézze meg a „Black Hawk Down” című filmet).

Az USA-n kívül csak két ország jöhet szóba, amely képes lenne ilyen távoli régióban jelentős hadműveletet végrehajtani: Nagy-Britannia és Franciaország. A britek azonban jelenleg szintén le vannak kötve Irakban, bár külügyminiszterük – valószínűleg a hadvezetés legnagyobb riadalmára – azt latolgatta, hogy esetleg mégis meg kellene próbálni. Marad tehát Franciaország. Csakhogy Párizsnak nincsenek jelentősebb érdekei a régióban, és hagyományai se a francia befolyásnak (mióta a 19. század végén Lord Kitchener távozásra kényszeríttette Fashodából Marchand expedíciós haderejét). A megoldás még az lehetne, ha esetleg megszerveznének egy közös, Európai Uniós hadműveletet, bár az Unió most a bosznia-hercegovinai hadművelet átvételével van elfoglalva. Összegezve tehát, mivel az ENSZ tehetetlen, ha csak a világ közvéleménye rendkívüli nyomást nem gyakorol a kormányzatokra, Darfúrban minden marad a régiben.

A szerző a védelmi tárca elemző osztályának vezetője