Sztálin és a szépirodalom

A külsőségek káprázatosak voltak – és megtévesztőek. A kongresszus főreferátumát tartó öreg Makszim Gorkijtól a korszak talán legjobb költőjéig, Borisz Paszternakig, vagy a teljesen kegyvesztett Mihail Bulgakovig, aki ekkortájt kezdi papírra vetni a Mester és Margaritát, sőt a költészet helyzetét elemző egykori nagyhatalmú pártvezetőig, Nyikolaj Buharinig, aki ekkorra már csak az Izvesztyija főszerkesztője, de azért Sztálin lakásszomszédja – mind-mind azt hitték, hogy az írók érdekvédelmi szervezete alakult meg, amely megóvhatja őket a hatalom szeszélyeitől. A kongresszus nagyhírű külföldi vendégei, például a francia André Malraux, vagy a cseh Vitězslav Nezval és a szlovák Ladislav Novomeský osztoztak orosz-szovjet kollégáik illúzióiban. (Egyébként magyarországi résztvevője – ellentétben a közkeletű legendákkal – nem volt a kongreszszusnak. A két meghívott, Illyés Gyula és Nagy Lajos korábban jártak a Szovjetunióban, de a tanácskozás kezdetét nem várták meg. József Attila életében pedig súlyos személyes tragédiát okozott, hogy a moszkvai magyar emigráció áskálódásai miatt elmaradt a várva-várt meghívás.) A kongresszuson résztvevő legmagasabb rangú pártvezető, az ideológiai ügyek frissen kinevezett főnöke, Andrej Zsdanov (mert Sztálin tudatosan távolmaradt a tanácskozástól) azonban tudta, hogy amikor az úgynevezett szocialista realizmusról beszél felettébb ködös szavakkal, akkor valójában a hatalom parancsát fogalmazza meg – az irodalom szabadságának érdekeivel szemben.

Sztálin ravasz és tudatos diktátor volt. 1934-ben pedig már arra készült, hogy – a pártbeli ellenzékével való leszámolás és a mezőgazdaság kollektivizálása után – személyes hatalmát végleg megszilárdítja. Ebben a folyamatban volt az utolsó előtti felvonás az írószövetség megalakítása. (Az utolsó felvonás még néhány hónapot váratott magára: 1934 december elsején gyilkoltatta meg egyetlen potenciális vetélytársát, Szergej Kirovot és ezzel nyíltan is kezdetét vette a Nagy Terror.) Sztálin pontosan ismerte a XIX. század kiváló írójának, Alekszandr Herzennek azt a mondását, amely szerint „a társadalmi szabadságukat vesztett népek számára az irodalom marad az egyetlen fórum, amelyen vágyaikat szabadon kifejezhetik”. Ugyanakkor tudatában volt annak, hogy abszolút hatalmának kiépítésére egy ilyen fórumnak a lehetősége is veszélyes lehet, tehát pontosan ugyanúgy járt el, mint annak idején a cárok. I. Miklós cár az irodalom ellenőrzését Alekszandr Beckendorff grófra, a Harmadik Ügyosztály, a titkosrendőrség főnökére bízta. Az írókongresszuson az ellenzékinek számító és hamarosan megsemmisítetett Nyikolaj Buharin azt fejtegette, hogy a korszak legtehetségesebb poétája, Borisz Paszternak, tehát Sztálin utasította Nyikolaj Jezsovot, az állambiztonsági ügyekkel foglalkozó alvezérét, hogy intézkedjen: a már régen halott Majakovszkijt kell megtenni a legnagyobb szovjet költőnek. Nyilván ama ismert elve alapján, hogy a halottakkal nem lehet semmilyen probléma. Különben egy hónappal az írószövetség megalapítása előtt arról is gondoskodott a diktátor, hogy egy számára sokkalta fontosabb hivatalt is megszervezzenek, a GULAG-ot, a lágereket, ahová majd – nem is kellett soká várni erre – az írószövetség többszáz engedetlen, vagy annak vélt tagja is elkerül és többségük soha vissza nem tért onnan.

Az írószövetség – bármily képtelenül hangzik – voltaképpen az irodalomügyi minisztérium szerepét töltötte be. Az írókkal foglalkozott több száz hivatalnoka, felügyelte őket, a lap- és könyvkiadás gazdája lett, biztosította, hogy az írók életszínvonala – a társadalom egészéhez képest – jó, sőt kiemelkedő legyen. És gondoskodott arról is, hogy a lázadók ne juthassanak a nyilvánossághoz és együttműködött az állambiztonsági szervekkel. A sztálini korszak általános gyakorlata volt, hogy a letartóztatási parancsokat nemcsak a fogdmegek főnöke írta alá, hanem annak a szervezetnek a vezetője is, ahová az áldozat tartozott. Az írók esetében az írószövetség főtitkára hagyta jóvá az államvédelmi „kezdeményezéseket”. Az egyik főtitkár, Alekszandr Fagyejev öngyilkosságának egyik oka a sztálini gaztettek leleplezése, a XX. kongresszus után az volt, hogy ismerte a saját felelősségét. Akadtak kevésbé véres, de nem kevésbé szégyenteljes események is. A mostani évforduló idején emlékeztetett Jevgenyij Jevtusenko arra, hogy a Nobel-díjjal kitüntetett Borisz Paszternak elleni hadjáratot az írószövetség hajdani vezetői kezdeményezték, akik a több száz oldalas regényből, a Zsivago doktorból egy harmincoldalas „kivonatot” készítettek Hruscsov számára a regény rendszerellenességét bizonyítandó. Ugyancsak a szövetség játszott kezdeményező szerepet abban a hihetetlen méreteket öltő kampányban, amelyet Alekszandr Szolzsenyicin ellen folytattak és amelynek során az írót előbb az írószövetségből zárták ki, majd – mintegy az írószövetség óhajára – a kormány kizsuppolta saját hazájából. (Nem tartozik szorosan a témához, hogy a második világháború után a vazallus államokban is sor került az írószövetségek megszervezésére. Ezekben az országokban azonban a szövetségek egy idő után éppen a rendszer ellenzékének lettek a fórumai Prágában is, Pozsonyban is, Budapesten is, Varsóban is.)

És ugyancsak Jevtusenko volt az, aki az aktuális évforduló ürügyét felhasználva figyelmeztetett, hogy bizony a múlttal végleg szakítani kellett, de eljött annak is az ideje: az 1992-ben megszűnt írószövetség helyett az írók valódi érdekvédelmi szervezetét kellene megalapítani. Mert az állam már nem törődik az írókkal (és ennek rengeteg az előnye), de a mecenatúra nélkül az igazi irodalom veszélyeztetett helyzetbe kerül.