Szobor és csillag

Filmművészet és konyhaművészet látszólag messze esnek egymástól, de mégsem: a magyar szellemet, minőséget és teljesítményt jelölik ugyanúgy. Mi köze egymáshoz szobornak és csillagnak? Miért fontos jelzés Oscar-díj, Michelin-csillag egyaránt? Az alkotásról, érték létrehozásáról szólnak, valaminek a megteremtéséről, a verejtékes munkáról, amely közben közösség épül, együttműködés születik szorgalmasan dolgozó emberek között. Magyarok és magyarok, magyarok és külföldiek között. A Saul fia magyar támogatással készült, de nemzetközi környezetben. Budapest legújabb Michelin-csillagos étterme, a Costes Downtown séfje portugál, helyettese magyar. Iparági tudás fejeződik ki ezekben a címekben, magyar képességek, amelyekben úgy általában nem divatos nálunk hinni: unalmasan hangzó kitartás, összefogás, türelem, minőség.

Tele van az életünk, a közéletünk viszálykodással, gyűlölettel, irigységgel, teljesítmények nélküli mutyival és kapcsolati „sikersztorikkal”. Úgyhogy minden ágazat, bármely szakma, terület, műhely, amely az izzadtságosan építkező aprómunkával elért sikert példázza, ünnepelendő, mégpedig jó hangosan. A díjak, címek arról szólnak, hogy ez egy normális ország, igyekvő és tehetséges emberekkel, akik szeretik a szakmájukat, képesek keményen dolgozni, hogy valami jobbat építsenek. Elkészítsenek egy újszerű megközelítésű filmet vagy éppen működtessenek egyedi és színvonalas éttermet. Ehhez szakemberek mellett kellettek olyanok, akik pénzt adtak, bíztak a sikerben, kockáztattak, hagyták alkotni a készítőket, nem akartak okosabbak lenni náluk a pénzükért cserébe. Kereteket biztosítottak arra érdemeseknek, nem terjeszkedtek túl a szerepükön, ami megint csak roppant fontos a polgári életműködésben.

Tanuljunk meg (meg lehet az ilyesmit tanulni?) örülni a jónak, a sikernek, ha magyar. Próbáljuk a magunkénak érezni egy pillanatra, csak úgy, mert jó érzés. A Saul fia megkapta a külföldi filmnek járó Oscart. Magyarok kapták: egy, az országához megkapóan intim verssorokban is ragaszkodó főszereplő, a költő-zenész-színész, aki megdolgozott egy lemondásokkal teli úton az elismerésért. És a filmrendező, aki nemes egyszerűséggel kijelentette: „magyar filmet csináltam”. Ennél lényegretörőbb hazafias megállapítás nincs.

A filmkészítés közösségi munka; a konyha is, ha éttermet akarunk varázsolni. A magyar gasztronómia izmosodik. A szakmában néhány éve megjelent az összefogás igénye a többet, jobbat akarók élcsapattá szerveződésében, szándékaik lassan szétsugároztak, fiatalok kezdték követni őket, sokan akartak tanulni, érvényes nemzetközi tudást szerezni, elzarándokoltak a gasztroszellemi központokba, inaskodtak, figyeltek, melóztak, hogy aztán hazatérjenek a magukba szívott kultúrával, magyarítsák és itthon emeljék a színvonalat. Ehhez pedig szabályokat kényszerítettek ki, szigeteket képeztek, ellenálltak a gagyinak és képesek voltak napi 16 órát dolgozni. Így emelkedett Magyarországon a minőségi éttermek száma, így keltettek igényt és javítottak nívót.

Egy szakmai közösség megszervezte önmagát, amiben segített persze, hogy a kaja divatos dolog és ott vannak a pénzes sznobok is, igen. Valami hasonló játszódott le a borkultúrában is: a magyar borkészítés, borászat emelkedni kezdett, marakodásból és pancsolásból szeretetteljes ügy lett a boralkotás, meg persze kemény munka, szellemi élmény és haszonnal is bíró becsületes vállalkozás. Találunk példát a magyar sportban úgyszintén: ott a dicső gyökerek nélkül a semmiből felépülő jégkorong, ahol a pénztelenség, lelkesedés, néhány erős szervező egyéniség ütőképes, nemzetközileg jegyzett csapatsportot teremtett évtizednyi küszködéssel. Ez esetben nem volt mihez visszanyúlni, ellenben külföldi tudásimport segített a felemelkedésben: ellesték, eltanulták, elsajátították, megteremtették. Ünnep előtt ünnepeljük tehát a szorgalmas és kreatív magyar polgárt. Létezik.

A szerző magyarországi publicista