Szlovákia és a nyelvi jogok

Még kimondani is furcsa, de Szlovákiában az elmúlt harminc évben sem sikerült olyan jogi és társadalmi helyzetet teremteni, amely egyenrangúan kezelné az itt élők nyelvhasználatát. A helyzet mintha nem is csak stagnálna, hiszen fennáll az a gyakorlat, amely a társadalmi feszültségek növelését okozza. Ennek utolsó két markáns megjelenése a komáromi önkormányzati ülések magyar nyelvű közvetítésének „ellehetetlenítése”, illetve az érsekújvári eset. Itt egy nyelvi aktivistára gyakoroltak nyomást, amikor a kisebbségi nyelvhasználati törvényben foglaltak betartatását követelte. Újabb abszurditás, hogy az egyébként gyatra kisebbségi nyelvhasználati törvény betartatása egyetlen közigazgatási szerv hatáskörébe sem tartozik, legfeljebb akkor kérhető számon, ha a polgár panasszal él. A nyomásgyakorlás egyébként máshol is folytatódik, hiszen a bősi polgármestert is beidézte a rendőrség, mert feljelentették. A háttérben a 2020-ban alakult Szlovák Értelmiségiek Társulása áll, mely honlapjának tartalma szerint, finoman fogalmazva is szélsőjobbos (ál)tartalmakat terjeszt. Érdekes, hogy a botrányoktól sem mentes 90-es évekhez képest nyugodtabb szlovák–magyar kapcsolatok ellenére is tevékenykedni kezd a SzÉT, mely úgy igyekszik nyomást gyakorolni, hogy folyamatosan uszít és feljelent. 

Visszakanyarodva a nyelvhasználat kérdéséhez: a jogi szabályozásban jó példa lehetne a szlovén alkotmány, melynek 11. cikke szerint „Szlovéniában a szlovén a hivatalos nyelv. Azon községek területén, ahol az olasz vagy a magyar nemzeti közösség él, az olasz, illetve a magyar nyelv is hivatalos nyelv.” Tudom, ott sem tökéletes a helyzet, de legalább nem úgy fogalmaz az alkotmány, mint Szlovákiában. Nálunk egyetlen hivatalos (állam)nyelv létezik, az pedig a szlovák. Az egyenjogúsághoz és egyenrangúsághoz olyan szabályozás kell, mely megszünteti az alá- vagy fölérendeltséget. Ilyenkor szokott eszembe jutni, mennyire hiányoznak a társadalomból lassan kikopó igazi pozsonyiak, akiknél természetes volt a többnyelvűség, kérni sem kellett. 

A „klasszikus pozsonyi” nemzetek közötti tolerancia hiányáról egyébként a szlovák politikai elit is rég elfeledkezett. A pár hónappal ezelőtti magyar fiatalt ért késes támadás után egyetlen szlovák párt sem tartotta fontosnak, hogy megszólaljon. Ezt akkor sem tették meg, amikor levélben kértük őket, hogy szüntessék meg a stadionokban tapasztalható tömeges gyűlöletbeszédet. 

A csendes egyetértés a politikai cinkosság jele. 

De azért a választások előtt szeretik hangoztatni: ők bizony a magyarságot is képviselik. Hogy hol és miként, azt döntse el a kedves olvasó! Egy dologban biztos vagyok: a politikai kultúra javításához a magyar pártot vissza kell vinni a parlamentbe, ez közösségünknek és az országnak is elemi érdeke. Ott pedig nem lesz más feladatunk, mint elérni, hogy ne csak az adózásnál legyünk egyenjogú polgárok, hanem nyelvünkben is.