Személyiségtorzulások

Rákosi 1919-ben a legfiatalabb népbiztos, 1925 és 1940 között a Horthy-féle Magyarországon politikai fogoly, 1948 és 1956 között pedig diktátor volt. Az első világháború előtt lényegében ismeretlen maradt: a munkásmozgalomban is a periférián szerepelt, noha nagyon jól képzett, sok nyelvet tudó ifjú ember volt, s az ilyenekre nagy szüksége lett volna a monarchia világában az értelmiségi hátországot ugyancsak nélkülöző magyar szociáldemokráciának. Ennek okát csak találgatni lehetne: elképzelhető az is, hogy Rákosi ekkor még inkább úgynevezett polgári karrierre gondolt. A változást az orosz hadifogság hozta meg: Rákosit – sok tízezer hadifogoly társával együtt – magával ragadta a forradalom, s egy életre elkötelezte magát a bolsevik eszmerendszer és – főleg – gyakorlat mellett. Akkor figyelt fel rá a közvélemény, amikor illegális munkája végzése közben Budapesten letartóztatták és bíróság elé állították. Gyakorlatilag nem volt olyan neves közéleti személyiség Európában, aki ne kelt volna Rákosi védelmére, főként arra figyelmeztették Horthyékat: nehogy eszükbe jusson halálra ítélni őt, mert ennek igen komoly következményei lehetnek. Végül 15 évet töltött börtönben. (Érdekes, hogy Karel Čapek volt az egyetlen jelentős cseh író, aki nem állt ki Rákosi védelmére, és ezt az álláspontját egy cikkben indokolta, amely újra csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. „Rákosi a bíróság el#tt ünnepélyesen kijelentette, hogy a történelmi Magyarország határait csak a kommunisták és Szovjet-Oroszország újíthatják fel... – írta Čapek, majd ekként folytatta: – Ha a magyar kommunisták helyre akarják állítani a történelmi Magyarország határait, nem kell oly hevesen segítenem ezt”.) Rákosi 1940-ben a Szovjetunióba kerül. Lengyel József, aki vagy 18 évet töltött sztálini lágerekben és száműzetésben, egy alig ismert novellájában megírta: mennyire megdöbbent Rákosi, amikor megtudta, hogy a sztálini terror gyakorlatilag megsemmisítette a magyar pártot. Ugyanakkor – Klement Gottwaldhoz hasonlíthatóan, akivel különben kölcsönösen utálták egymást – egyszer s mindenkorra megijedt. Pedig 1945 és 1948 között megmutatta: lett volna tehetsége arra, hogy nyugati baloldali politikusként is sikereket érjen el. Rákosi azonban már tudta: a koalíció átmeneti állapot, Sztálin célja a teljes szovjetizálás, s ő ebben a közegben akart karriert csinálni. Túlteljesített: előbb rajongott az akkor még sztálinista Titóért, majd megrendezte a „láncos kutya”-propaganda nevében Kelet-Európa első kirakatperét, a Rajk-pert, sőt feljelenti Moszkvában Gottwaldot, hogy vonakodik bírósági cécót rendezni. Szó esett ebben a műsorban arról is, hogy Rákosi olykor magyar nemzeti célokat is képviselt, például tiltakozott a csehszlovákiai magyarok üldözése ellen. Rákosi nem is tehetett mást, ha az akkori koalíciós világban a politikai porondon akart maradni. Rákosi – feltehetően – 1940 és 1945 között lett megszállott, fanatikus politikusból cinikus diktátorrá. Tudatosan? Valószínűsíthető ez is. Egyszer, még a koalíciós időben Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára egy valóban durva tréfát engedett meg magának Rákosival szemben. Azt mondta egy koalíciós tanácskozás szünetében, feltételezhetően italosan: „Te, Matyi, neked nincs is nyakad, hová tegyük hát a kötelet, amikor akasztani fogunk?” Rákosi azonnal reagált: mivel a magyar parlament nem adta ki Kovács Bélát, akit köztársaság-ellenes összeesküvéssel vádoltatott meg, egyszerűen elhurcoltatta a szovjet államvédelemmel. Aztán Kovács, úgyis, mint mentelmi joggal rendelkező magyar képviselő, hét hosszú és nyilván roppant kellemetlen évig gondolkozhatott Szibériában arról, hogy lehet-e Rákosival viccelődni... Ez volt Rákosi igazi arca. Rákosi személyiségéről már régen nem vitatkozik senki. Se Magyarországon, se máshol... Hívei sincsenek, áldozatai és azok leszármazottai viszont annál többen. De azért tanulságos pályafutását, személyiségének torzulásait emlékezetünkbe kell idézni.