Spórolásból hiány

A kormány hónapok óta a „konszolidáció” jelszavát ismételgeti. Spórolni kell – halljuk minden oldalról. Szorítani, visszafogni, lemondani. Az állampolgároknak, a vállalkozóknak, a családoknak.

Csak épp úgy tűnik, maga az állam nem érzi ennek a súlyát.

Nemrég derült ki, hogy a belügyminisztérium 2,5 millió euróért vásárolt egy luxusvillát Pozsonyban, a vár alatti Mudroňová utcában. A hivatalos indoklás szerint „állami célokra” (jelentsen ez bármit is), de a döntés időzítése és mértéke sokakat joggal háborít fel.

Miközben az országot megszorítások sorozata sújtja, és a kormány a közpénzekkel való felelősebb gazdálkodásról beszél, a hatalom láthatóan nem spórol saját magán, sőt.

A gazdasági helyzet nem rózsás. Az infláció 4,4%, a megélhetési költségek tartósan magasak, az élelmiszerárak és a lakhatás terhei továbbra is nyomják a háztartásokat. A Szlovák Statisztikai Hivatal adatai szerint mintegy 980 000 (!) ember, vagyis a lakosság közel 20%-a él a szegénységi küszöb alatt vagy annak közelében. És ha a most a kormány által elfogadott harmadik megszorító csomag hatásait is figyelembe vesszük, ez a szám minden bizonnyal jócskán át fogja lépni az egymilliós határt a következő hónapokban.

Ezek az emberek, családok azok, akik valóban érzik, mit jelent a „konszolidáció”: kevesebbet vásárolni, spórolni a fűtéssel, halogatni a nagyobb kiadásokat, gondolom, nekik nem hiányzott a pozsonyi vár alatt egy luxusvilla. És amíg ők számolgatják, kijön-e a hó végéig a pénz, az állam milliárdos tervekről dönt: 10 milliárd eurós atomerőmű-projekt, több százmilliós (!) fegyverbeszerzések Izraeltől, 150 millió euró támogatás egy új akkumulátorgyárra, miközben magyar közép- és alapiskolákat terveznek megszüntetni, hogy „stabilizálják” a költségvetést.

A Számvevőszék szerint a hiány elérte a GDP 5,3%-át, és az államadósság tovább növekszik. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy az emberben kérdések merüljenek fel. Ha a lakosság spórol, ha a mindennapi kiadások emelkednek, a kisvállalkozások küzdenek a fennmaradásért, és közben az állam mégis több adót szed be, hogy a fenébe lehetséges az, hogy a szegénység és az ország adóssága ennek ellenére is nő? Hova tűnik el az a pénz, amit a polgárok megszorítások árán megtakarítanak, s amelynek elvileg a költségvetést kellene erősítenie?

Valami itt nagyon nincs rendben.

A számok egyre világosabban mutatják, hogy az ország gazdasági gondjai nem a polgárok spórolási hajlandóságán múlnak, hanem azon, hogyan bánik az állam a saját pénzével.

A konszolidáció önmagában nem rossz dolog. A gond ott kezdődik, amikor a takarékosság csak lefelé érvényes. Ha a kormány komolyan gondolja, hogy mindenkinek részt kell vállalnia a gazdasági helyreállításban, akkor először saját magán kellene példát mutatnia – átláthatóbb kiadásokkal, kevesebb presztízsberuházással és több felelősséggel.

Amíg a hatalom nem érti meg, hogy a hitelesség nem rendeletekből, hanem példamutatásból születik, addig a „konszolidáció" nem gazdasági program lesz, hanem politikai önellentmondás, aminek az árát mi fizetjük meg.