Populista négyek

Ez nagyobb távlatban azért fontos, főleg a régió szempontjából, mert egy kelet-közép-európai jobboldali populista blokk létrejötte az uniós politika középtávú befolyásolására is alkalmas lehetne.

Ennek a „populista széknek” viszont vannak gyenge lábai is. Kezdetnek vegyük Lengyelországot. Az ország geopolitikailag a leginkább kitett Oroszország befolyásolási próbálkozásainak, és bár az új elnök erős szövetségese Orbán Viktornak, az orosz nyomulás nem képes elfedni a múltat, ami Ukrajna egyik viszonylag erős szövetségesévé teszi az országot.

Ugyanakkor a nemrég az elnöki székbe ülő, a jobboldali populista Jog és Igazságosság (PiS) támogatását élvező Karol Nawrocki nagy pofont jelent Donald Tusk lengyel miniszterelnök számára, aki arra számított, hogy a saját táborába tartozó államfővel sikerül majd számos reformot végigvinnie. Így egyre kevesebb az esély az előző, a PiS kormánya alatt hozott jogszabályok megreformálására.

A szék stabil lábait eddig Magyarország és Szlovákia adták, de a legutóbb a Mária Valéria hídon harcostársával találkozó Fico mégis kissé kilóg az illusztris társaságból. Fico kirakat baloldali, nyerspopulista kormányzása periodikusan billegő belpolitikát hozott, és bár az alkotmánymódosítás kapcsán képes volt odapörkölni az ellenzéknek, és éket verni a sorai közé, a kormány tagjainak botrányai és „saját köztársasági elnökével” fennálló vegyes viszony is állandóan magában hordozza a belpolitikai válság lehetőségeit. És persze Szlovákia gazdasági problémáival is külön kilóg a csoportból.

Ellenpárja, Csehország gazdaságilag jobban teljesített Babiš 2017 és 2021 közötti kormányzása során. A ciklus elején jellemző költségvetési többlet rekordméretű, a GDP több mint 5 százalékát kitevő hiányba fordult, miután a koronavírus-járvány kitörése mellett a kormány emelte a nyugdíjakat, és csökkentette a jövedelemadót. Ehhez képest Petr Fiala jobbközép kormánya mostanra 1,9 százalékig vitte le a hiányt. Babiš viszont most több szakértő szerint is masszív osztogatásba kezdhet, hogy biztosítsa hatalmát, és valóra váltsa ígéreteit.

A négyes fogat legerősebb húzóneve Magyarország, s marad továbbra is a fő hangadó az orosz befolyás alatt álló euroszkeptikus vonalnak, miközben belpolitikája tizenöt éve nagyjából konstans. Magyar Péter megjelenésével most ez a stabilnak tűnő „láb” is billegni kezdett, igaz, a választás lezártáig kevesen fogadnának nagy összegben, hogy a Tisza biztos legyőzi a Fideszt.

A konklúzió tehát az, hogy bár külön-külön mind a négy állam nagyjából kész lenne arra, hogy tartósan eltérjen az uniós fősodortól, és erős szövetségbe lépjen, de a gazdasági és belpolitikai tényezők gyenge szerkezetet eredményeznének.