Peresztrojkából putyini irányított demokrácia lett

Jakovlev 18 évesen lesz katona, két esztendő múlva már hadirokkant. Tanul (a pártfőiskolán), majd vidéki funkcionárius. Moszkvába Sztálin halála után, 1953-ban kerül, amikor Hruscsov fiatalítja és főleg megtisztítja a központi bizottság apparátusát. Jakovlev karrierje gyors, de érdemes arra figyelni, hogy a propagandaosztály vezetőjének első helyetteseként – talán egyedül a szovjet funkcionáriusok közül – az 1957-58-as tanévben az Egyesült Államokban, a híres Columbia Egyetemen tanul. Hruscsov egyik beszédírója, bár ez sokat nem jelent, legfeljebb annyit, hogy megismeri a politikacsinálás műhelyét, hiszen köztudomású, hogy a szovjet pártvezér akkor mondotta legjobb, leghatásosabb beszédeit, amikor félretette a számára előre megírt szöveget és szabadon fogalmazott. A következő vezér, Brezsnyev ilyen szabadosságokra nem vetemedett, a legegyszerűbb protokolláris üdvözléseket sem volt képes saját szavaival előadni. Viszont Jakovlevet gyorsan „eretneknek” találják, nyilván nem publikációi okán, mert az olyan könyvei, mint Az amerikai hamisítók a háború és béke problémájáról vagy Az amerikai „impérium” ideológiája, természetesen, a szokásos propagandaszólamokat tartalmazták, másként meg sem jelenhettek volna, viszont tény, hogy nem állt ama csapat soraiba, amely – Brezsnyev aktív támogatásával – Sztálin rehabilitálását tűzte ki célként, és csak a nyugati kommunista pártok, illetve Kádár János aktív tiltakozása hiúsította meg e szándékot. Jakovlev „büntetésből” a Szovjetunió nagykövete lesz Kanadában, teljes tíz évre, ez bizony száműzetés volt a javából, abban az esetben is, ha a kegyvesztettséget kellemes körülmények között élhette végig. Andropov hívatta vissza Moszkvába. Ekkor ismerkedik meg Mihail Gorbacsovval, és lesz ideológusa, tényleges helyettese egészen 1988-ban bekövetkezett szakításukig. Szóval, van miről beszámolnia A századom szakadékai címmel kiadott memoárjában.

Éles látású megfigyelő. Hruscsovról például ilyen jellemzést ad: „A nagy politikusok között egyszerre volt a legravaszabb és a legostobább, a legönhittebb és a legóvatosabb: egyszerre kegyetlen és mélyen humánus.” Mennyire igaz ez a mondat: a XX. kongresszus is benne foglaltatik és minden, ami előtte történt. Gondoljunk arra, hogy Hruscsov aktív résztvevője volt a sztálini vérengzéseknek, majd ő könnyezett, amikor felolvasták neki Szolzsenyicin kisregényét, az Iván Gyenyiszovics egy napját, amelynek megjelenését személyen engedélyezte. Gorbacsov jellemrajza ugyancsak találó: „Erős volt az az érzelmi hatás, amelyet főleg kisebb körben tudott az emberekre gyakorolni. Tudott figyelni partnereire és akceptálta helyzetüket, nézeteiket, legalábbis addig, amíg beszélgetett velük.” Legnagyobb gyengéje pedig – Jakovlev szerint – az volt, hogy „szüntelen Leninre és a szocializmusra hivatkozott”. Ez a megjegyzés már szorosan összefügg azzal, hogy Jakovlev teljesen szakított a bolsevizmussal és annak örökségével. Mai véleménye Vlagyimir Iljicsről igen kemény: „Forradalmárként az volt a meggyőződése, hogy minden megengedett számára. Nem voltak barátai, harcolt mindenki ellen, a cár ellen éppen úgy, mint Plehanov, Trockij vagy Sztálin ellen. Állandó izgalmi állapotban élt. Kedvenc időtöltése az volt, hogy egymás ellen uszította az embereket...” És Jakovlev végső verdiktje: „Lenin, Sztálin és Hitler a múlt század legnagyobb gonosztevője volt. Az első kettő az alacsonyabb rendű osztályokat likvidálta, a harmadik pedig az alacsonyabb rendű fajokat.” Ezt a tételét nyilván sokan vitatják, és ez a történelmi párhuzam, noha sokan hirdetik, nem annyira tudományos megalapozottságú, mint aktuális publicisztikai ötlet. Viszont sok igazságot tartalmaz az a megállapítása, amely a gorbacsovi politika, a „peresztrojka” bukásának okaira vonatkozik: „Történelmi hibákat vétettünk. A lényegében állami feudalizmusnak minősíthető szovjet rendszer alapján képzeltük el a demokratikus szocializmust, amely a polgári társadalom pillére lett volna. Gondolkozásmódunk annyira megkövesedett, hogy nem ismertük fel a létező rendszer valóságos arculatát.”

Egy nagy kiábrándulás dokumentuma ez a könyv. És – sajnos – nem történelmi forrásmunka, noha az is lehetett volna. Ugyanúgy, mint Gorbacsov tíz éve napvilágot látott emlékező kötete. Jellemző egy apró és nem is túlságosan fontos tévedés. Mind Gorbacsov, mind Jakovlev azt állítja, hogy segítette Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényének akkor már harminc éve húzódó megjelenését. Azóta már publikálták a politikai bizottság ama ülésének jegyzőkönyvét, amelyen Gorbacsov nemhogy támogatta volna a regény megjelenését, hanem éppen betiltását követelte. Arra pedig az író, Ribakov emlékeztetett, hogy Jakovlev is inkább tétovázott; például azt mondotta neki: újra el kell olvasnia a regényt, mert ugyan egyszer már olvasta, de akkor még csak egy kutatóintézet igazgatója volt, és nem a központi bizottság titkára. Az kiviláglik Jakovlev mostani könyvéből, hogy a peresztrojka azért volt – egyebek között – eleve bukásra kárhoztatva, mert vezetői egy vaskos regény kiadásának lehetőségeit latolgatták, miközben a szakadék, a teljes csőd szélén támolygó társadalom és világbirodalom politikai-gazdasági reformjairól kellett volna dönteniük. Tipikusan szovjet gondolkozásmód volt ez: az állami propaganda volt a fontosabb, nem pedig a valóság.

A „peresztrojka” rövid és viharos korszakának vitathatatlan érdeme: a demokratikus átalakulás esélyeire irányította egy olyan társadalom figyelmét, amely ezt a fogalmat soha, ezer esztendős történelme folyamán nem ismerte, nem ismerhette. Az már más kérdés, hogy Oroszországban a hagyományosan „felülről kezdeményezett forradalomból” miért nem lett valóságos demokrácia, hanem csak – noha ez sem kevés – putyini „irányított demokrácia”.