Osztályrészünk a fájdalom

Egyet kell, hogy értsek ezzel. A szenvedésben, míg az ember tud önmagára vagy más gondoskodására támaszkodni, amíg érez hatalmat a dolgok alakulásában, addig nem Isten felé fordul. Persze, vannak erős hittel rendelkezők, akiknek nincs szükségük ehhez semmiféle tragédiára, mert a mindennapjaik része az ima és a hála gyakorlata.

Olvastam az egyik, pszichológiával foglalkozó író könyvében, hogy ott kezdődik Isten hatalma, ahol az emberé véget ér.

Nekem pedig egyre többször mutatja meg az élet, hogy sosem volt igazi hatalma az embernek, legalábbis nagyon kevés, ami az elmúlást érintené.

A kisfiamat meg szerettem volna kímélni egy fájdalmas beavatkozástól, mert azt elég radikálisan, ambulánsan szokták megoldani az urológusok. Ezért altatásban végeztettem el az eljárást. Igen ám, de a seb egy nappal a műtét után vérezni kezdett, és ezért ambulánsan a pozsonyi sebészek elég radikálisan oldották a helyzetet. Rettenetesen fájhatott neki, leginkább az ijesztett meg, ahogy ennek a fájdalomnak a hátására a csillogó szemű gyerekem megtört. Olyan fájdalomittas volt az arca, amit nagyon ritkán láttam.

Az anyai szív összeszorul ilyenkor. Megkérdőjelez döntést, folyamatot, leginkább önmagára vonatkoztatva. Rettegtem úton a kórház felé, vajon mi vár rá majd ott, újabb műtét vagy ez: erőszakkal lefogott gyerek. Próbáltam őt felkészíteni, de ekkora fájdalomra nem lehetett. Vezettem, és az előbbi gondolatok közben előjött bennem a hatalomvesztés érzése. Hogy nincs hatalmam ebben a helyzetben másképp dönteni – így is, úgy is fájdalomnak lesz kitéve a gyerek.

Kevés vigaszom volt számára. Magam számára is: csak az a belső hit, nem csupán Istenben, hanem önmagamban is, hogy megküzdünk az adott helyzet kihívásaival. Hogy együtt erre képesek vagyunk. Ahogy ő egyedül érzi a fájdalmat, de én pedig igyekszem neki annak elviselését megkönnyíteni.

Isten is ilyen anyai természetű. Nem veszi el az embertől a veszteség fájdalmát, a kínokat sem, de azt mondja: képes a legnagyobb kihívásokban vigaszt nyújtani.

Ma már sokkal jobban van a gyerkőc, csodálatos emberke, aki alázattal viselte a nehézségeket, semmi nyafogás, pedig az is elfogadható lett volna.

S mire láttam rá én? Hogy megkímélhetetlenek vagyunk a fájdalomtól, mert végül úgyis osztályrészünk annak megtapasztalása. Kisgyerekként vagy felnőttként.