Okkal fél sok ember a kutyáktól

A kutyáktól rettegő emberekkel szembeni illendőség is azt kívánná a kutyásoktól, hogy kedvencüket kint minden körülmények között pórázon vezessék. Csakhogy a többségüket nem érdeklik a kutyáktól irtózó embertársaik. Ezért az lenne a helyes megoldás, ha nemcsak szerepelne a helyi rendeletekben és a törvények sorában, hogy kutyát a szabadban csak pórázon lehet vezetni, hanem ezt be is tartatnák gazdáikkal. Ráadásul az is a közös környezetünk javára válna, ha a kutyáknak nem engednék bárhol elpottyantani ürüléküket, vagy ha igen, minden esetben szedjék föl utánuk, mert csúnya, sőt az is szemetelésnek számít, és mert embereket megbetegíteni képes kórokozókat terjeszthet.

Sok ember egyfajta ősi genetikai védekezési folyamat és az általa megélt tapasztalatok összességéből adódóan ösztönösen fél a kutyáktól. Amikor ezt jelzik, és kérik, hogy fogják vissza az ebet, a kutyások többségének egyetlen válasza gyakran nyájas hangsúlyozással csak ennyi: „Ne féljen, nem bánt.” Egy ismerősöm szerint, aki szintén retteg a kutyáktól, ez a fajta hozzáállás mélységesen felháborító. Utálja, ha körbenyalogatják, szagolgatják. És még valami dühíti – joggal: a közöny. Ő mesélte a következő esetet. A minap, munkából hazafelé tartva, miután bevásárolt egy élelmiszerboltban, két kezében egy-egy táskával sétált a kellemes időben. Pár száz méterre otthonától egy zsákutca mellett haladt el éppen, amikor onnan egy furán viselkedő kutya nekiment, gyanúsan összevissza kerülgette. Próbálta távol tartani magától. Rákiáltott. Semmi. Egyik táskáját meglendítette felé. Újra rákiáltott. A kutya még agresszívebbé vált. Úgy érezte, rá akar támadni. Megint suhintott egy jókorát az irányába az egyik táskával. Eközben megbotlott, elesett. Csúnyán megütötte mindkét karját-kezét. Aszfalton nagy ütést kapott a mellkasa. Jobb térdéről durván lehorzsolódott a bőr, komolyan vérezni kezdett. Miközben próbált feltápászkodni és összeszedegetni a szétszóródott zöldségeket és gyümölcsöket, a kutya közvetlenül az arcába vicsorgott. Mikor végre felállt, akkor látta, hogy körülöttük senki, de tőlük messzire, a zsákutca egyik tárt kapus családi háza előtt állt egy ember csípőre tett kezekkel, aki viszont egyszer sem kiáltotta fékevesztett állata nevét, nem próbálta magához hívni. El sem indult ismerősöm felé, hogy megkérdezze, segíthet-e, vagy nem sérült-e meg. Ez lenne egy kutyabarát. Aha. A kutyájáért odavan, de azért jó messzire elengedi szabadon. Ha egy autó véletlenül elütötte volna, akkor bezzeg sipított volna. Embertársára ellenben rá se hederített. Csak gratulálni lehet az ilyen kutyásoknak.